miregondoltokmost?

Na, úgy látszik, hogy a nagy tökösségből k.rvára nem lesz itt semmi. Írt a szaktekintély tanár választ, örül az érdeklődésemnek, stb de hogy sok a dolga meg több témát nem igazán vezetne, de szerinte a témám kutatható lenne, de hogy mennyire konyítok a térinformatikai rendszerekhez meg hogy eddig milyenek voltak a féléves átlagaim...

Hát, krvára nem értek a térinformatikához, és a tanárképzés miatti masszív utálatom miatt elb.sztam a féléveim.

Szóval jelenleg 99% az, hogy a törekvésemből itt a nagy büdös semmi lesz. És most olyan k.rva kínosan érzem magam, mert 1, még nem válaszoltam az e-mailre; 2, írtam egy másik csoportvezetőnek, aki a szaktekintélyhez irányított, így kb. a következő gyakorlaton nem fogok merni belenézni a szemébe; 3. volt még egy másik tanár, akinek tavaly írtam ezzel a témával és tervvel kapcsolatban, és ő is a szaktekintélyhez irányított. Meg mondta, hogy milyen jó dolog a TDK és mennyire ajánlja ésatöbbi... Ja persze, ő már nem tanít az egyetemen, itthagyta (de azért még mindenféle tudományos előadáson lelkesen úgy jelentik be, hogy az XY tanszék docense) Inkább mondta volna azt, hogy hagyjam a p.csába, nem jó dolog, ne csináljam. Most én érzem rohadt kínosan magam, hogy hogy is gondoltam ezt az egészet, ilyen nulla hátszéllel. Pedig én tényleg komolyan gondoltam, ha szeretek valamit, akkor abba végtelenül bele tudom ásni magam. És nekem ez tényleg egy nagy álmom volt, már el is képzeltem, hogy milyen k.rva büszke leszek magamra, amikor megcsinálom és leadom és előadom.

Jelenleg itt bőgök, mint valami hoppon maradt kislány. Sokkal rosszabb ez az érzés, mint amíg szenvedtem azon, hogy írnom kellene az illetékesnek. Eddig volt remény, hogy meg tudom csinálni, most meg csak szimplán azt érzem, hogy tök buta vagyok és én hogy is gondolhattam komolyan ezt az egészet.

Megtaláltam az élet értelmét: Spongyabob és My little pony nézése közben ágyban burkolni a Nutellás kenyeret.

Elég fárasztó és megterhelő napokon vagyok túl, így megpróbáltam valahogy kiereszteni a gőzt. Nem hiszitek el, de nagyon is működött a dolog. Ez a nosztalgia visszarepített cirka tizenöt évvel ezelőttre, amikor is meséket néztem Nutellás kenyér zabálás közben, és az ég világon semmilyen probléma sem nyomta a vállamat. Néha jó a rohanó, stresszes világban bebújni az ágyba, kikapcsolni a telefont, és lesz*rni mindent/mindenkit.

Hűha, ez most sok lesz, illetve nem tudtam, hogy a 'Ma éppen mivel van tele a tököd?' topikba írjam-e, de inkább maradok itt. Kicsit kusza és Mónika-show szerű, és lehet, hogy számotokra érthetetlen, de muszáj kiírnom magamból.
Szóval. Kilencedikben tök jól összebarátkoztam három lánnyal, és elég jól kijöttünk. Aztán történt, hogy magamra hagytak a sz*rban még úgy 11. elején, így onnantól fogva egyedül voltam a gimiben. Szerencsére volt egy nagyon jó fiúbarátom, de nem nagyon találtam a helyem. Nem olyanok voltak az osztálytársaim, akikkel azonos az értékrendünk (ők piáltak, ribik voltak, stb), szóval igazából csak felszínes beszélgetéseket folytattam a kevésbé gáz emberekkel. Eleinte ezzel a három lánnyal, miután összekaptunk, alig beszéltünk, majd elkezdtünk ismét, bár én már akkor sem éreztem, hogy újra akarnám kezdeni ezt a barátságot, mivel eléggé megváltoztam és rájöttem, hogy ők az elejétől fogva nem voltak olyan emberek, akikhez valaha is tartozni fogok úgy igazán. 12. osztályban, télen elég jól alakultak a dolgaim, összejöttem a párommal, ennek már nyolc hónapja (első kapcsolat, 18 évesen és igen, büszke vagyok rá azt látván, hogy ebben a korban már jócskán sokan túl vannak az első kapcsolaton, ami tart kb. 2 hónapig), megtaláltam a helyem, és onnantól fogva ismét kevesebbet beszélgettem ezekkel a lányokkal, ami szerintem teljesen magától értetődő, hiszen nem jöttem akkor már ki velük olyan jól, nem éreztem magam odavalónak, és nyilván a kapcsolatomra koncentrálok ilyenkor, arra az emberre, aki mindig ott van és akivel önmagam lehetek, szerintem ebben semmi nincs, hogy őt helyeztem előtérbe. Már ezt is sérelmezték egyébként, de hogy látták, hogy ilyen jól alakulnak a dolgaim, látszólag örültek neki. Szóval, ez volt a körítés. Mostanáig ugyanilyen viszonyt ápoltam velük, hol beszéltem velük, hol nem. Két fontos szereplő van most itt, az egyik lány, nevezzük mondjuk Marinak (bár kétlem,hogy amúgy olvassák, és amúgy is magukra ismernének, nevermind), egy borzasztóan hisztis, sokat panaszkodó, érzelmileg labilis, lobbanékony ember, jobb napjain mégis nagyon jól kijöttem vele, a másikuk pedig, nevezzük mondjuk Rozinak (ezek a nevek, lol ), egy elég aranyos csaj, jókat lehetett vele lelkizni, csak hát szegényke, valljuk be, kicsit buta. Mari egy ideig tök jól elvolt, pozitív volt, jókat beszélgettünk, aztán az utóbbi időben megint elindult lefelé a lejtőn. Nos, én VÉGIG ott voltam vele, meghallgattam a panaszkodását (mindezt a szorongásos időszakom kellős KÖZEPÉN), és igyekeztem segíteni. Regényeket írtam neki, hogy hogyan tehetné jobbá a helyzetet, de folyton letojta, csak a panasz ömlött belőle, hogy neki ilyen rossz, meg annyira utálja az életét, aztán sokszor megsértődött, ha totál jóindulattal írtam neki valamit segítő szándékkal. Na, ez ment vagy tízszer egymás után. Folyton otthagytuk egymást a p*csába, hol nekem lett elegem, hol ő sértődött meg OK NÉLKÜL. Nos, utoljára úgy kb. három hete lett elegem, amikor ugyanez lejátszódott, és van az a szint, amikor a birkatürelmű ember is besokall. Nem vagyok pszichológus, egyszerűen a jó szándék és a segítőkészség vezérelt, mert voltam már én is sz*rban. És leléptem. Mindig én lettem a sz*r, mert Mari valamin mindig megsértődött, és az oké, hogy letojja, amit mondok neki, és nem fogadja meg, de hogy belém is köt ok nélkül, az egyetlen emberbe, akit érdekelt, hogy mi van vele, mert a családjával sem jó a kapcsolata, az azért már sok. Lehet, hogy nem volt szép őt otthagyni, de sokszor hallom, és ebben van igazság, hogy a negatív emberek lehúznak minket és ha nem tudunk segíteni rajtuk, akkor nem szabad velük körülvenni magunkat. Na, én eközben amúgy végig beszéltem Rozival, és a múltkor megemlítettem neki, hogy mennyire sajnálom a Marit, de hogy nem tudtam már mást tenni, és én hülye a hülye lelkiismeret-furdalásom miatt megkérdeztem, hogy hogy van Mari. Nos, ma éppen barátomat vártam este hatkor a suliban, hogy végezzen, mikor kaptam egy csodaszép Facebook üzenetet a Maritól, amiben elhordott mindennek, hogy én hagytam őt ott, meg hogy engem voltaképpen mindenki utál és kibeszéltek az osztálytalálkozón az állítólagos barátaim (ami azért poén, mert egy barátom nem volt már a vége felé az osztályban, kivétel ez alól a fiúbarátom, meg a párom, így gőzöm sincs, miről hadovált, mert párommal nem voltunk ott az osztálytalálkozón, a fiúbarátom meg nem tesz ilyet), és hogy mindenki kerül, stb. Itt lestem egy sort, majd megállapítottam, hogy Rozi, akiről azt hittem, azért tisztel, meg elég jól ellelkiztünk mostanság is, ezt továbbadta Marinak, Mari meg, akinek valami elfajzott okból az agya támadásnak vesz mindent, ami tőlem érkezik, ennek hatására írta csodaszép kis levelét. Szóval, azt hittem, tök normálisan el tudok beszélgetni velük annak ellenére, hogy már nem vagyunk szoros barátok, de tévedtem. Csak a sz*rkavarás megy, amibe engem is belerántanak, holott már nem is vagyok a 'csapatban'.
Én nem tudom, hogy lehet valaki ilyen (ezt a Marira értem) lehetetlen természetű, de én ilyen emberrel még nem találkoztam. Borzasztó egyszerűen. De egyébként Roziban is csalódtam tényleg. Nem érzem amúgy rosszul magam, hiszen nem veszítettem el számomra igazán fontos embert. Végül is nem fogok már beszélni velük, és boldog vagyok. Csak szörnyű hogy 18-19 éves embernek ennyi intelligenciája nincs. Bár az egész gimis osztályomban csak egymás kibeszélése ment profin, így igazából mindenki kibeszélt mindenkit. Egyedül én profitáltam belőle szerintem igazán jól, hiszen megismertem a barátom, a két értelmes ember közül az egyiket, és összejöttem vele, és most is együtt vagyunk, de hogy ez mire jó, azt nem értem. A kiscsajszi meg majd rájön, hogy a nyávogása meg a panaszkodása untató, és ha nem próbál segíteni magán, mindig itt tart majd. Tulajdonképpen rájöttem végérvényesen is, hogy kiállhatatlan egy természete van. Örülök, hogy kikerültem ebből a nagy, gyerekes káoszból.
Vicces, hogy ez az egész baráti társaság egyébként nem is állt szilárd lábakon soha, csak alakult egy klikk, mert ők tök mások, mint az osztály alkesz része, igazából sokkal gyerekesebbek, ami egyre jobban kijött, ezért nem is akartam a végén már közeledni feléjük. Csak azt hittem, lehet velük értelmes ember módjára beszélni. Tévedtem. Ja, és Mari még azt is felrótta, hogy én kibeszélem őt Roziéknak, holott régebben ezen a klikken belül mindenki tudott a másik kínjáról...
Holy shit, így utólag visszaolvasva egy 5 éves gyereknek is értelmesebb problémái vannak Mindegy, ez legyen a legnagyobb bajom

A mai napom fénypontja az volt, hogy az utcán megbámult egy férfi, aki úgy nézett ki, mint Dean a Supernaturalból. :'D
Mióta hazaértem, kb. 4 órája, tervezem, hogy mindjárt elmegyek fürdeni. De én még leálltam honfoglalózni, ráadásul a Juniorban. Volt egy kérdés, hogy melyik évben született David Guetta, a gyermek meg beírta, hogy 1996. Hát öcsi, én születtem akkor, de ezek szerint én már vénlánynak számítok.
De az tényleg fizikai fájdalmat okozott, hogy abban a kérdésben, miszerint ki nem szereplője az Oroszlánkirálynak, bejelölte SIMBÁT. ÉRTED. SIMBÁT.
nem bírom én ezt idegileg
eljött a fürdés ideje azt hiszem

amúgy nem vagyok túl arrogáns, nem akarok én lenézni senkit a tudása alapján, de szerintem ez az oroszlánkirályos azért eléggé alap

Néha rám jön az érzés, hogy mennyire hiányzik az otthonom. Mint most. Öcsit kísértem a buszhoz, és visszagondoltam arra, amikor még otthon laktunk, a faluban, reggel felkeltem... És valamiért úgy jelent meg ez az egész a szemem előtt, hogy a nap besütött az ablakon - egyébként a szobám ablaka nyugatra nézett, szóval ez nem volt túlzottan lehetséges. Hiányzik, amikor este a naplemente gyönyörű színeinek köszönhetően a szobám lila fala is különleges lett, amikor az ablakban állva vártam a velem szemben lakó barátnőmet, hogy jöjjön át, ahogy megbeszéltük. Hiányzik az az udvar, a hülye kerti munkák, amiket mindig is gyűlöltem. A tuja, ami tele volt méhekkel, és mindig úgy mértem a magasságát, hogy valamelyik szülőmhöz hasonlítottam - idővel pl. kétszer olyan magas lett, mint apa. Hiányzik a hinta, amit papa csinált, és amire előszeretettel ültem le még tizenévesen is, mert olyan jó volt ott lenni. Hiányzik az, hogy beszéljek a szomszédokkal, hogy simogassam a szomszéd kutyáját, megnézzem a kismacskáit. Hiányzik a diófa, amire egyszer valamiféle oltári nagy csoda folytán sikerült felmásznom. Hiányzik, hogy mikor végigmentem az utcán, minden ház idős nénijei kint voltak, én meg hülyének éreztem magam, hogy másodpercenként köszöngetek. Hiányzik, amikor a pár házzal arrébb lakó nénihez mentem tojást venni, amikor kisgyerekként átmentem a velünk szemben élő házaspárhoz megnézni a teheneiket (az bizony nagy szenzáció volt akkor). Hiányzik, amikor gólyákat láttam a közeli villanyoszlopon. Amikor új emberek költöztek az utcába velem egykorú gyerekekkel. Amikor megismertem azokat az embereket, akikkel ma már csak köszönőviszonyban vagyok, ha esetleg összefutunk. Egyszerűen csak hiányzik az egész.
Sajnálom, ez most nagyon rám jött.

megfogadtam, hogy nem fogom megnézni a Placebo setlistet, hogy nagyobb meglepetés legyen, ha játszani fogják a kedvenc számomat a koncerten. természetesen nem bírtam magammal, megnéztem, hogy hadd örüljek már egy kicsit, erre ez fogad. még a nyugtatóm is alig bírtam bevenni, olyan rohamot kaptam, ha nem lennék még eléggé kikészülve lelkileg nagypapám miatt... tudom, hogy szánalmas és abnormális, de ez az ember tényleg mindenkinél fontosabb számomra, most amíg nem látom novemberben, hogy jól van, emiatt se fogok tudni megnyugodni. vége lehetne már ennek a rohadt októbernek, még mielőtt tényleg beleőrülök ebbe a sok szarba, mert kezd nagyon sok lenni...

Most esett le, hogy 4 nap múlva 20 éves leszek, megint egy évvel öregebb. Igazából őrület, hogy ennyire gyorsan telik az idő. Még csak most mentem középsuliba, most meg ott van a szekrény egyik polcán az érettségi bizonyítványom. Néha amúgy vissza mennék az időbe, mert úgy érzem túl hamar elment ez a 14-19 év közötti idő. Nem, mintha nem érezném magam fiatalnak, de már lassan elhagyom a tinédzser kort. Ha jobban belegondolok én nem vagyok vagy voltam az a fiatal, aki csapongva lázadott, bulizott meg fiúkkal járt. Életembe egyszer voltam diszkóba, a szalagavató miatt. Rájöttem, hogy ez nem az én világom ,ezért nem sok mindent vesztettem vele. A fiúkhoz meg annyit kommentálnék, hogy persze én is nyált csorgattam (mintha most nem így tennék ) egy helyes fiú láttán. Csak, hogy rájöttem, hogy ennél is különb dolog van,a szerelem. Így visszagondolva, az a srác, akiért még most is erős érzelmeim fűznek, tényleg ezt éreztem. Viszont nem történt semmi, pedig a legőrültebb dolgot, amit valaha csináltam ,hogy konkrétan én flörtöljek egy fiúval még azt is megtettem. Lehet, hogy volt köztünk valami készülőben amúgy, de már azt sose tudjuk meg. Úgy tudom ,hogy most Egerbe jár egyetemre. Én esti suliba járok, itt vagyok 20 évesen és nem volt sohasem kapcsolatom, még egy apró csók sem. 16 évesen talán kiakasztott volna ez engem, de most már nem érdekel. Rájöttem ,hogy így is jó életem van, meg van mindenem. Megtanultam értékelni azt is, amim van, ezért sokszor gondolok arra, hogy szerencsés vagyok, hogy meleg házba lakok, van időm a hobbijaimra és a családomra. A velem egykorúak, akik egyetemre mentek, azoknak ennyi idejük nincsen. Ha jobban belegondolok tiniként átlagos, piti problémáim voltak (persze voltak tényleg komolyak is, amiket viszont nem szándékoztam elmondani) és mostanra tanultam meg, hogy értékelnem kéne a dolgaimat. Jó emberek vesznek körül, ami legfontosabb, mert kisiskolásként (1-4.ig), amikor annyiszor bántottak engem én kételkedtem benne, hogy vannak még olyan emberek, akik nem néznek rám undorral illetve nem piszkálnak.Viszont, ahogy haladok előre a korral úgy veszem észre, hogy az embereknek semmibajuk nincsen velem. Már nem vágják a szemembe, hogy milyen csúnya vagyok. Sok barátot sikerült szereznem így a középsuliba illetve olyan embereket, akiknek semmi gondjuk nem volt a külsőmmel. Most pedig, ahogy Pestre járok itt sem érzem ennek a súlyát. Mindazonáltal már gyerekként megtanultam ,hogy vannak kegyetlen emberek, de így majdnem 20 évesen az ilyen emberekkel nem fogok foglalkozni. Amúgy most magamba jót röhögtem ezen a mondaton. Igazából lehetséges, hogy nem nyavalygok annyit, mint 3-4 évvel ezelőtt, de tény, hogy a viselkedésem még megmaradt olyannak amilyen ,ezért még néha úgy érzem magamat ,mint a tini.
Igen, azt hiszem ,hogy összefoglaltam, amit mondani szerettem volna. Nem is tudom ,hogy honnan jöttek ezek a kusza gondolatok. Igazából ezek mindig bennem vannak, de nem szoktam róla beszélni.

Mondjátok már el úgy őszintén, hogy mi a francnak tanulunk drámát? Nem azért, értem én, hogy hát ezt is tudni kell, de minek?? És miért tanulunk művészet törit? Nem volt elég általánosba vért izzadnom vele, miért kell még a gimiben is 4 oldalt megtanulnom a tankönyvből szóról szóra? Miért van ilyen sok fölösleges tantárgyunk..
Btw, ma megkért xy (szándékosan nem írok nevet) hogy üljek mellé nyelvtanon. Én meg csak pislogtam, és néztem mint borjú az új kapura.. én üljek mellé? Mikor még az év elején egy kanál vízbe megtudott volna folytani.. érdekes, érdekes..
És ma az osztály nagy menői is beszéltek velem. Miasz*r? Csak nem kezdek menő lenni?
Nagy problémák, i know..

A pillanat amikor lebőgsz a példaképed előtt, ráadásul úgy, hogy előtte megígérted neki hogy nem fogsz...
Még csak a tanár úr szemébe sem mertem nézni, és mikor 2 órával később ismét vele volt óránk, még akkor is csendben sírdogáltam egy sort óra elején. Soha nem volt még rám tanár ekkora hatással, és tudom hogy én csak egy diák vagyok a sok közül neki, amíg ő nekem "a figura", és ez már magában elég szívfacsaró, de hát mit lehet tenni... Félreértés ne essék, nem vagyok belezúgva, de mint embert, nagyon tisztelem. Most inkább nem kezdeném el sorolni az okait, mert nem erről akartam írni.
De több dologra is sikerült rájöttem miközben végig sírtam egy órát: 1. ha sírva mész be tesire, a tanárnő szó nélkül hagyja hogy ne tesizz. Ez nagyon kedves volt tőle. <3mivel talpig feketében voltam lehet hogy azt hitte hogy gyászolok, de én mindig talpig feketében vagyok...mindenestere jólesett a csendes megértése
2. Az osztályom lány tagjai 99%-ában sokkal kedvesebb emberek, mint amit valaha el tudtam volna képzelni. Rengetegen megöleltek rengetegszer, mellettem voltak és megértettek. Egy elég hideg és távolságtartó lánynak tűnhettem nekik néha, de sosem tudtam hogyan kell beszélgetést kezdeni, vagy hogy hogyan érintsek meg valakit random. Imádom őket. Bár nálunk is mennek a klikkesedések, alapjába véve sokkal családiasabb a légkör, mint az előző osztályomban. Remélem mostmár képes leszek többet szocializálódni velük.
Bár kicsit úgy éreztem nem szabadna sírnom ilyenen, nagyon megrendített hogy több hónapnyi kemény próbálkozás mellett, és hogy mennyit bizonyítottam, végül mégis jött a csúfos bukás. Rengeteget készültem, és azt hittem hogy össze fog ez jönni. Bíztam magamban. Nem csak ő csalódott bennem, hanem én is. Nem volt végső bukás, sőt, kijavítom a biztos. Ha ott lettetek volna... hideg volt a hangulat és lehetett hallani a hangján ahogy kiveszik belőlünk a hite. Nem mondom hogy ő nem volt hibás, de nem fogom elkezdeni a "rossz jegyem a tanár hibája"fajta tipikus hisztit. Ebből nyilván mindenki kivette a részét, és mi diákok egy kicsit jobban.
Fáj a fejem. Ez most nagyon össze-vissza lett, vagy nem is tudom, de le kellett írnom. sns

Áh, már megint én, de csak azért, mert anyám az imént mesélte, hogy mi történt az öregek otthonába. És én le vagyok döbbenve, hogy manapság milyen orvosok vannak. Már a múltkor leordította anyám fejét egy orvos és azzal vádolta anyámat, hogy megfullasztotta a beteget, mi közben miután evett beszélt anyámhoz a beteg és arról beszélt, hogy hányingere van. Mikor kiment a rohammentőért és visszaértek, akkor már halott volt.
Ma meg konkrétan azért halt meg egy ember, mert mindenki lusta volt a nagy hátsóját megemelni, hogy megnézze, hogy m i baja van. Anyám tegnap volt műszakba és a beteg akkor is elég rosszul volt, de tegnap különösen rosszul voltak az emberek az otthonba ezért többször is ott volt a mentős. Ma anyum beszélt az éppen munkába levő kolléganőjével. Anyám már tegnap szólt az ügyeletes orvosnak ,hogy jöjjön megnézni a beteget, mert a rohammentősök már nem akartak jönni, mondván eleget mentek az otthonba. Nos az asszisztens, akinek szólt az meg azt mondta, hogy az ügyeletes orvos azt mondta, hogy leadja a gyógyszert a portásnak. De, ha már ott van mi a francnak nem nézi már meg a beteget, még lépcsőznie se kellett volna! Na ennyit a tegnapi napról. Ma beszállították végül rohammentővel a beteget, mert olyan rosszul volt, hogy a rohammentő végül kijött. Mire a műtőbe vitték volna meghalt a beteg. Hasnyálmirigy gyulladása vagy mije volt. És ez az egészségügy nagy trehányságának volt köszönhető ,mert ha az ügyeletes orvos egy kis időt is szánt volna a beteg megnézésre az az ember most élne. Értitek, most élne. Azt meg már nem kommentálom ,hogy mikor a gyógyszert kellett volna vinni maguk az ápolónők nem tudták ,hogy mi baja a betegnek ,de az orvos pedig levárta tőlük.
Anyám már elpanaszolta, hogy milyen orvosok vannak már, akik még csak rá se néznek a betegekre, még az ügyeletes orvos is nem lenne képes oda menni. Hát szerintem is felháborító. Konkrétan egy ember ma úgy halt meg, hogy nem tettek meg mindent érte, hanem egyszerűen nem érdekelte őket. Anyám részben e miatt is túlórázott tegnap, már rég lejárt a munkaideje, de még ott maradt intézni az ügyeket, ahogy a vele egy műszakba dolgozó is. Az orvosok és a mentősök meg még azt sem tették meg, hogy oda nézzenek. És tényleg meglehetett volna előzni ezt a dolgot. Anyám mesélte múltkor, hogy volt olyan eset mikor szólt az éppen az otthonba levő orvosnak, hogy az egyik beteg rosszul van, nézze meg. Az orvos ránézett az órájára és azt mondta: Lejárt a munkaideje. Majd elment. Na az a beteg is meghalt másnapra. Gratulálok az empátiának és az egészségügynek!

A 3 hete tartó takonykórom nem nagyon szeretne javulni. Az orromon már levegőt sem kapok, a lázam viszonylag visszament de esténként olyan, mintha radiátor lenne a homlokom, a köhögésemtől már a szomszédok is rosszul vannak. Mindent összevetve, az eddigi 5 fajta gyógyszerből, ami kifejezetten influenzára/durva megfázásra van, gyakorlatilag egy sem bírt egy deka tünetet sem enyhíteni, nem hogy megszüntetni.
A jegyzetátírással viszonylag jól haladok, bár a heti hiányzást nem tudom, hogy fogom pótolni, főleg, hogy az egyetem - pláne ez - nem az a hely, ahol olyan nagyon segítőkész lenne bárki is...

Ennyit a falusi gyerekről. Anya meg a párja vettek egy kakast, de mi pucoljuk meg, mert így olcsóbb volt. Azt hittem, tudok majd segíteni anyunak, de bementem a konyhába, és mikor anya párja elővette a kakast, anyu elkezdett izélni, hogy "jaj, milyen szép nagy", meg stb, én meg "ó, istenem, szegény" gondolatokat hallgattam a saját kis belső hangomtól. Végül persze nem tudtam hozzáérni szerencsétlenhez. Félreértések elkerülése végett nem, nem vagyok finnyás, mindössze arról van szó, hogy ez egy döglött állat volt, és amíg állatra is hasonlít, képtelen vagyok ránézni, hát még hozzáérni. Még majdnem el is sírtam magam. Persze, mikor anyának feltűnt, hogy nem veszi hasznom, felküldött, de addigra már végignéztem, hogyan pucolta meg szegényt, és most nagyon hányingerem van. Éljen.

egész nap high school musical maratont tartottam, még a ráncaim is kisimultak.

Na, kinek olyan menő a tesója, hogy képes, este 19:20-kor lecsapni az áramot a sok kütyük miatt? Hát persze, hogy az enyém. Nem normális.

Éhes vagyok, de helyette (mivel lusta vagyok lemenni a konyhába) inkább kajákról nézegetek képeket, ami felér egy hatalmas kínzással. Én sem vagyok normális...

a különbség a pasi meg a legjobb fiú haver között:
ha beleszédülsz a karjaiba bármilyen okból,a pasid elkap, ötvenszer megkérdezi, hogy jól vagy-e, és megpuszil
a legjobb fiú (vagy lány) haverod meg kiröhög és elejt
#randomgondolatok ne kérdezzétek ez most hogy jött

miért van holnap is suli?????

Úgy el van rontva ez a mostani időszak az életemben, hogy konkrétan semmire sincs időm, és tudom, hogy ezt én rontom el. Túl sokat várok el magamtól, túl teljesíteni akarok, viszont ezzel magamnak teszek rosszat. Mindig is problémám volt az időbeosztással, de most ez kész katasztrófa.

Amikor szrrá vasalod a hajad, és még ultra erős hajhabot is használsz, erre pár óra múlva begöndörödik...
Már alig várom a koncerteket.. Már csak két hét és Cure koncert, aztán májusban Depeche Mode. Érzem, hogy a 2017 egy nagyon jó évem lesz.

úgy mennék valami retrobuliba, egész este ezt és hasonló örökzöld slágereket hallgattam, szinte az összesnek tudom kívülről a dalszövegét, szerintem ezeket már az anyaméhben magamba szippantottam.

Ez a hét méltán pályázhatna az "életem legsz#rabb hete" címére. Megfáztam, allergiám is előjött, megb#sztak társkomból (again ._.) és még szívem választottjával sem tudtam találkozni. Itthon ülök, cikket kéne írnom, de nyakalom a sört, és érfelvágós kedvenceimet hallgatom, komolyan keresek egy villanyoszlopot, ami szimpatikus - abból úgyis van itt elég.