Ma éppen mivel van tele a tököd?

A náthával.

Holnapra háromoldalas töri leckét, nagy csomó angolt, földrajzot térképpel, matekot és irodalmat kell tanulnom... éjfélig nem végzek ezekkel...

Azzal, h valaki meg tud változni egy apró kis "szerelem" miatt.

Mit értesz apró alatt? És hogy érted, hogy megváltozni? Pont ezzel van ma tele a tököm. Rájöttem, hogy mióta szerelmes vagyok, gyökerestül felfordult az életem. Megváltoztam, érettebb lettem, mindenhez másképpen állok hozzá. Szebb lett az életem, ugyanakkor rosszabb is. Ő ad erőt sokmindenben, az ő mintájára csinálok sok dolgot, olyan akarok lenni, mint ő. De közben elfelejtem, hogy ki vagyok, és mit kéne csinálnom. Mindenkiben a rosszat látom mostanság, és gőzöm sincs, mit kezdjek a jövőmmel. Mikor fogok túllépni rajta? Valószínűleg soha. Hogy miért? Mert számomra ő tökéletes, és soha nem fogok hozzá hasonlót találni. És a main problem, hogy három évtized és párezer kilóméter választ el minket. Meg persze a tény, hogy családja van, és tökéletes házassága (újabb ok, amiért imádom). Nem akarok vele lenni, vagy ilyesmi. Jó lenne, persze, de nincs rá esély, és soha nem is lesz. De valamiért ő akkor is több, mint egy bálvány. És valószínűlerg soha nem fogom tudni megköszönni neki, amit értem "tett". Aztán van mégegy dolog, ami a szívemet nyomja: lehet, hogy a több ezer általam elolvasott interjú és megnézett műsor mögött valójában egy teljesen más ember van. Lehet, hogy csak egy karakterbe estem bele. Meg a dolog szürrealitása, hogy az apám lehetne. Talán soha nem fogok tudni rajta túllépni, és ezzel együtt elrontom a saját életemet. És lassan már semmi sem érdekel, nincs életkedvem semmihez, amihez korábban volt. Mióta szerelmes vagyok, nagyon változó a hangulatom, és sokszor azt kívánom, bárcsak egy hülye liba lennék, aki nem gondolkozik annyit mindenen.
Lényeg: a komoly szerelem igenis megváltoztathat valakit. Én naponta értékelem át miatta az életem.

Másik: anyám rámerőszakolta az iskolai magyar előkészítőt. Semmi kedvem még egy órát rohadni a rühes suliban sok idióta között. És anyám azt hiszi, hogy az egyébként haszontalanul eltöltött időmet sajnálom rá. Hát nem.

a kamu EDM fanokkal. Ez az olyan embereket takarja akik állandóan mondogatják, hogy mennyi DJ-t ismernek meg állandóan azt hallgatják, aztán azt nem tudják kimondani, hogy Afrojack (sajna nem egy ilyen ismerősöm van)
Én nagyon szeretem őket, állandóan ilyeneket hallgatok, és erre meg februári dalokat mutatnak, hogy de jó hallottad már? Hát k*rvára hallottam, és már cseszettül unom is. Vagy, hogy mennyit isznak meg buliznak jönnek a kamu történeteikkel aztán meg azt se tudják, hogy a Kalinka nem egy egzotikus ital, hanem vodka. Nagyon ki vagyok már tőlük.

Lehet napi szinten kéne ide írnom, mert már felrobbanok

Most úgy épp mindennel.

Osztálytársam nem jött suliba, és persze megint mindenki rohant hozzám, hogy mi van vele. Persze annyit tudtam, hogy orvoshoz járkál, de azt, hogy milyenhez, és miért, azt nem. Tegnap megkérdezte barátnőm a jelenlegi legjobb barátnőjét a csajnak arról, hogy miért járkál orvoshoz? Elmondta, hogy valamit elkapott, és nőgyógyászhoz kell mennie, mi persze tudtuk, hogy valami fertőzés, és viccelődtünk kicsit, hogy biztos a barátjától kapott el valamit, vagy a wc-n valahol, és a csaj végig hallotta. Ezzel még nem is volt baj, mert utána még kicsit elbeszéltek erről (bő fél percig xD) aztán neki is mennie kellett, mi pedig folytattuk a társalgást. De ma visszaütött. Barátnőm rászólt a nap folyamán, hogy mi lenne, ha nem nyávogna (mert komolyan, mint a fürdős k*rvák, úgy nyávogott...) erre megsértődött. Aztán a csaj elmondta neki, hogy mi mit mondtunk. Na jó, erre bepöccent, és még le lett cseszve barátnőm, hogy miért nem tőle kérdezi? Na most, ha barátnőm megkérdezi tőle (bármikor!!!) hogy mi a baja, akkor annyit ír, 'hosszú...' és nem mesél semmit. Persze, hogy valahonnan máshonnan kell informálódnia. Aztán ma délután kikészítette szegényt, ezzel a hozzáállásával, és barátnőm azt hitte, hogy rossz ember, én pedig nyugtatgattam, hogy ne foglalkozzon vele, mert nem éri meg, hiszen ha neki többet jelent a féléves barátság a minknél, akkor ott nem velünk van a baj, és sz*rni kell a fejére...Persze kis dolog, de annyira rosszul esik, hogy ennyire megváltozott, hogy az hihetetlen, de már nem igazán érdekel, mert rájöttem, felesleges vele foglalkoznom...

Szóval elég érdekes szitu, én kicsit felhúztam rajta magam, és majdnem be is mentem a városba helyre rakni őket...

A legtöbb fiú éretlen viselkedésével. Egy ideig még viccesek, de aztán elmennek egy olyan irányba, amin szerintem mi lányok már nem tudunk nevetni. Erre jó példa a mai: a fiúk hangosan pontozták az előttük elsétáló lányokat egy tízes skálán (köztük engem is). Nem is az a baj, hogy komolytalankodnak, de azért egy gimnazista sráctól elvárom, hogy bánjon tisztelettel egy lánnyal. Amit sajnos egyre ritkábban tapasztalok...

Hát azzal, hogy egyáltalán dolgozni kő', és maximum egy lónak a testrészét kapom, nemhogy még fizetést, amit el tudnék tapsolni különböző dolgokra. Eskü, úgy még lenne is az embernek kedve hajnalban felkelni, napi nyolc órán keresztül pörögni és későn haza érni, ám nuku fizetéssel rohadtul hervasztó ez így. Időm is alig van, semmit sem tudok csinálni, pedig olyan ötleteim vannak a regényemhez, hogy már csak a pötyögésre vágyok, de ilyen fáradtan van a halálnak egyáltalán a gép előtt poshadni órákig. Pluszban érzem, hogy elszoktam a munkától, ugyanis elég kellemetlen fájdalom gyötri mind a két lábamat a lábujjaimtól a sarkamig. Fura, mert nyáron meg sem kottyant az, hogy mind a nyolc óráig le sem ültem a hét minden napján. Mondjuk ebben a klumpa is közre játszik, mert még mindig lusta voltam elmenni és venni egy olyat, ami ténylegesen alkalmas az állóképességet igénylő munkához. Egyedül az nyugtat, hogy még este hét óra van, az ágyamhoz húztam a gépet, s mindenféle akciófilmmel (of course kémfilmekkel amúgy ) meg sci-fivel pihengetek egészen holnap hajnalig. Borzasztó abba belegondolni, hogy másnap meg kezdődik az egész elölről... Mintha egy időhurokba kerültem volna és folyamatosan minden áldott nap ugyanaz játszódik le.

Most meg azzal,hogy már látom,hogy nagyjából mi a valóság,hogy egy hétköznapi embernek mennyi szenvedést kell elviselnie,hogy életben maradjon,most látom a legjobban,kiskoromban milyen szépnek és játékszerűnek fogtam fel az egészet...és túl sok tv-t néztem kiskoromban,és azt hittem az ott látottak hasonlítanak a valósághoz...és nem szeretném,hogy a technológia tovább fejlődjön,hogy nagyon elgépiesedjen az emberiség..persze még azért távol állunk tőle,de azért már próbálnak afelé menni..és úgy átlagban a dolgok nem igazságosak.(ez eléggé közhelyes,tudom )

Ha a tanár megmondja, hogy miből lesz a doga, akkor nehezére esne tényleg abból íratni? Tegnap egy csomót gyakoroltam meg tanultam, mert egy kukkot nem értettem az anyagból, órákat szenvedtem vele, hogy végre értsem valamennyire, erre ma bemegyek órára, és minden van a dogában, csak az nem. Helyette kb. a fél röpi egy olyan feladatból állt, amit még annyira sem értettem, mint azt a másikat, de ezt még nem is gyakoroltam, mert úgy volt, hogy nem lesz benne. Mostmár mindegy is.
Oké, ezen a traumán sikeresen túltettem magam, sőt, még azon is, hogy törin a fél anyagot nem sikerült lekörmölni, mert a tanár akkora betűkkel ír a táblára, mint a kisujjam (és a könyv sincs hasznomra, mert az magyarul van, a felelésre meg az angol nyelvű jegyzetből kell készülni). Sebaj, barátaimmal összeraktuk amit sikerült leírnunk, szóval ez nagyjából megoldódott, a nagyobb baj az, hogy magyarra a tanárnak megint sikerült olyan házit feladnia, amit senki sem ért, mert abból az anyagrészből adta fel, amit még el sem kezdtünk És a legszebb az egészben, hogy ha nem csináljuk meg, egyest ad (elvileg...)

Tudom, hogy amit a főnök mond, azt meg kell csinálni, de van, amikor elgondolkozom, hogy én most tulajdonképpen miért is vagyok ott. Lesz ismét egy konfirmandus találkozó, amelyre értelemszerűen meghívókat kell küldeni. Vagy pontosabban nekem kivinni. Mindebben az a szép és jó, hogy két levél volt pontosan megcímezve, a többinél csak utca. Én pedig hiába lakom ebben a retek faluban 22 éve, amennyit én kijárkálok, sejthetitek, hogy mennyi embert ismerek. A tisziné házra pontosan tud mindenkit, hogy ki hol merre lakik és neki a "szolgálati" autójával kb. fél óra lenne az egész, míg nekem rámenne az egész napom úgy, hogy miatta úgy megfáztam, hogy reggel a melóba betekerés is alig megy. Ráadásul kiderült, hogy az egyik boríték, amit ki kell vinni, majdnem a szomszédja és hittanórára arra szokott menni. Azért az vicc, hogy még ennyire sem képes... Lassan már tényleg a budit is nekünk kell lehúzni utána.

Elképesztően fáj a hátam. Szerintem megfáztam, mert Nekem olyankor szokott fájni a hátam/vállam. Emiatt jó, ha aludtam az éjjel egy órát, és akkor még sokat is mondtam. Kialvatlanul pedig egész egyszerűen használhatatlan vagyok. Semmihez sincs kedvem, a közérzetem se jó. Alig kezdődött el a nap, de már most azt kívánom legyen vége, és remélhetőleg kitudom magam aludni magam ma éjszaka. Ja és így menjek dolgozni...

A gyökér szomszédokkal. Ostobák és hihetetlenül rosszindulatúak.

Miért néz ki úgy a legtöbb fiatal férfi/fiú,mintha mind b_zi lenne? (költői kérdés volt)

Azzal, hogy miért van ennyi korlátolt ember a mai világban??

Ma éppen..?

Napok óta fáj a hátam, és eleinte azt hittem, hogy a suliba hordott töménytelen mennyiségű cucc miatt, ami a táskámban rejlik, de rá kellett jönnöm, hogy nem. Éjszaka lefekszem, nem bírok 5 percig feküdni egyik oldalamon sem, mert fájni kezd, és nem hagyja abba. Ugyanez van, ha állok, ülök, vagy akármit csinálok. Egy idő után meg rohadt unalmas, és marhára idegesítő...

A másik pedig az, hogy mindenkinél azt veszem észre, hogy én vagyok a második. Komolyan. A szüleim, a barátaim, az ismerősök, akikkel napi szinten beszélek (személyesen, vagy akár neten). Ezt hogy vettem észre? Legjobb barátnőm faképnél hagyott, aztán akivel szoktam beszélgetni, egy másik lány miatt lekoptatott konkrétan, aztán a barátom felhív, és a 7 percből, jó ha felet végig beszéltünk, ami rohadt szarul esett...nem figyelnek rám, szóval akár még tetkót is csináltathatnék a homlokomra, még az sem érdekelne senkit...és most rohadtul elveszettnek, és elcseszettnek érzem magam, amiért ilyeneken bukok ki, de a lelkivilágom már porig rombolódott, és semmi nincs meg belőle...lehet szánalom ez az egész dolog, de engem nagyon idegesít már napok óta...

A tanulással. De kinek nem?!

Hamarosan lesz az a nap, amit utálok. Mikor egész nap csak otthon bőgnék a szobámba, és depis dalokat hallgatnék. 10 éve halt meg a Dédim. Amit én rohadtul képtelen vagyok feldolgozni, hihetetlenül hiányzik, hogy nincs itt velem, nem köszönhetek el tőle reggel és nem kiabál rám se, hogy ne egyek annyi csokit. Így visszagondolva szerintem nekem addig volt igazi gyermekkorom. Ő nevelt fel, emlékszem mennyire várta, hogy suliba menjek. És mikor egyszer hazamentem, közölték velem, hogy a Dédi meghalt és én fel se tudtam fogni. Kicsit ijesztő, hogy ennyi éven keresztül nem tudok túllépni ezen, de annyi mindent szeretnék elmondani neki. Tudom, hogy nagyon sokat szenvedett, de bármit megtennék azért, hogy visszakaphassam Őt.

A hegedűtanárom megrendelt nekem négy kottát, az én beleegyezésem nélkül. Soha nem is hallottam róluk. Plusz a tanárom nem mondta, hogy kellenek új kották. Na, ez csak azért szép, mert egy: nem is ő mondta nekem, hanem utánam küldött egy csajt, kettő: amikor a kottaárus közölte velem az összeget, egyszerre ezer gondolat futott át az agyamon, többek között a "soha nem fogunk tudni elköltözni" is. Elegem van már az egész hegedűből, drága, macerás, nem is vagyok jó, nincs kedvem és időm... Bahh.

Még csak most kezdődött a suli, de nekem már most rohadt elegem van a tanárokból és az egész osztályból..