offlineSokszor magányosnak és fölöslegesnek érzem magam. Szerintem ha eltűnnék, senki nem keresne meg, talán észre se vennék...Vannak barátaim, akiket szeretek, de...hogy is mondjam? Na mind1.
Aztán van egy fiú...Talán nem is őt szeretem már. Hanem magát az érzést. De miért nem sikerül elfelejteni? Ha Isten nem hagyja hogy egy sorsunk legyen, akkor legalább hagy felejtsem el! Mindenki más aki körülöttem van, bármikor bárkit megkaphat... Aztán két hét után szakítanak, pedig boldogok is lehetnének! Engem ha megölelne, talán belehalnék a boldogságba...Na jó. Nem rizsázok tovább. Úgyse érdekel senkit.
1 felhasználónak tetszik:
Persze nekem is van, hogy egyedül érzem magam ebben a hatalmas világban. Hogy biztosan nincs senki olyan, aki teljesen meg tudna érteni egy magamfajta "elmebajost." Van egy pár barátom. Nem sok, de nekem bőven elég, mert mindegyikükkel másképpen vagyok jóban és így különböző módon tudnak felvidítani, ha szomorú vagyok, stb. A legnagyobb bajom az, hogy van egy fajta megfelelési kényszerem, de olyan környezetben élek, hogy bármit is teszek, mindig úgy érzem, hogy nem elég jó. Hiába mondják, hogy "Jó. Ügyes voltál" igazából nem érzem úgy, hogy ez szívből jönne. Mintha soha nem lenne elég az, amit éppen elérek, mert mindig csak többet akarnak. Ez borzalmas. Ezen kívül volt egy srác, aki miatt rengeteg dolgot abba hagytam, mert elvonta a figyelmemet, aztán pofára estem és későn vettem észre, hogy rosszak a jegyeim és már írni sem tudok rendesen. Most, hogy eljött a nyár gondoltam, hogy majd biztos jön az ihlet és majd száz oldalakat tudok írni, de mindjárt megint szeptember és alig haladtam. Ez nagyon bosszant.
Már nagyon idős, és a szervezete is levan gyengülve, nem akarom, hogy baja legyen. Aztán néha úgy érzem tök felesleges vagyok, és néha már elegem van az oldalból is, de tényleg. De ha itt hagynám, tudom, hogy hiányoznának az itteni barátaim.
