Ma éppen mivel van tele a tököd?

Ezzel a ratyi jófogásos házreklámmal. "Költözzünk össze egy jó nagy házba mind blabla"

Ahogyan már többen is írták előttem a betegséggel. Az egész iskolai évben még nem voltam beteg. Náthás vagyok, alig van hangom, zúgnak a füleim és könnyezem. Mindezek ellenére elküldtek iskolába mert biztos csak szimulálok és lógni akarok. Úgy néz ki egész hitelesen játszom a szerepem. Egész éjjel alig aludtam a szél végett. Fél 2-ig csak forgolódtam az ágyban, ráuntam és levonultam a nappaliba aludni. Csendesebb volt, de lent azt hallgattam, hogy a szomszéd kapuját csapkodja a szél. Zene volt füleimnek. A végén nagy nehezen elaludtam..
Reggel mikor mentem a buszra, a szél olyan frizurát varázsolt amit még Son Goku is megirigyelt volna. A buszon a mellettem és az mögöttem ülő fajtársaim állandóan szipogtak, az előttem ülők már jó, hogy nem ordítoztak. Nagyon kellemes ezt reggel 7-kor hallgatni. A 4. óráig bírtam utána haza mentem. Ezért kelhettem korán. Amíg vártam a buszra kitüsszögtem az agyam 10x. Olyan szerencsétlen vagyok, hogy orvoshoz is mindenki akkor megy mikor én. A bejárati ajtónál volt a sor vége. A legjobb, hogy pont az érettségis héten fogok hiányozni, amikor alig tanulunk és ideiglenes órarend van.
Az egyik órán a 25-ös létszámú osztályunk olyan teremben van, ahol 8 emberre nem jut pad. Marha jó, hogy a mi osztályunkban 10-es létszámú osztály van akkor. Állítólag lett szólva, hogy cseréljünk, de ennek már két hete. Élvezetes pad nélkül írni a tananyagot..
Az osztálytársaimat is nehezen tudom már elviselni. Mindenbe beleordítoznak és azt hiszik, hogy viccesek. Az arcuk pedig akkora, hogy nem férnek be az ajtón. Áldom az eget mikor osztott órán vagyunk.

Azzal az emberrel, aki először elcseszte az én életem egy kicsiny részét,de amikor valami nagy okos, hű-de-laza-swag-meg-minden dolgot csinál, mindig azt mondja, hogy majd elmeséli. Komolyan, mennyire érdekelhet engem, hogy egy feszületre cigarettát rak, csak mert az olyan hű, de ganxta meg nigga dolog...De ha meg azt mondanám, hogy a szemétládája hagyjon engem békében és nyugalomban, mert nem hiányzik egyik egetrengető története sem, akkor én lennék a buta, stréber liba. Mindezek mellett a csapatversenyre sem készül és tanul, pedig lett volna ideje, hiszen csütörtökön van a verseny, én meg 14 éves létemre öt történelemkönyvből és kidolgozott érettségi tételekből tanultam meg két évet az első világháborúból, hogy garantáltan semmi se maradjon ki. Őszerinte meg túlhajtom magam. Hát nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy én legalább teszek valamit a csapatért, és nem vágom tönkre három ember munkáját úgy, ahogy van. És akkor délelőtt tíz óra óta ezen dühöngök, és de elegem van már!

Van egy lassan 14 éves kutyám. 2 évesen kaptam, Ő az első kutyám, az első állatom. Már nagyon idős, többször is úgy tűnt meg fog halni, de mindig helyrejött. De most ott tartunk, hogy a jobb hátsó lábát nem tudja mozgatni, abnormálisan áll neki. Nem tudja felemelni egyik hátsó lábát sem pisiléskor és alig tud odamenni a táljához a táphoz, illetve a vízhez. Nyáron mindig a poklok poklát éli át, félig német juhász, ezért folyamatosan mennek rá a legyek, amiket eddig sikeresen elhajtott, de nem hiszem, hogy sokáig bírná már, ha már felállni sem tud rendesen. Tudom, érzem, hogy hamarosan el kell altatni, de nem bírom felhívni az orvost és megmondani neki. Az a fajta ember vagyok, aki nagyon ragaszkodik az állatához, túlságosan megszeretem őket és nem bírom elengedni őket, ha azt kellene tennem. Fáj látni, ahogy nyaranta szenved, eddig önző voltam és azt mondtam anyának, hogy hátha rendbe jön, nem altassuk el. Viszont most úgy érzem meg kell tennem, fel kell hívnom az orvost és el kell altatni, mert nem akarom, hogy az utolsó hónapjai rosszak legyenek. De fáj még leírni is ezt, nemhogy megtenni, 14 éve itt van velem, az egyik leghűségesebb kutya, akit valaha láttam, nagyon szeretem , és azt hiszem ezért kell elengednem. Addig míg meg nem gondolom magam, elmondom anyának, kikérem a véleményét, hogy szerinte mi lenne a legjobb és pár álmatlan éjszaka után talán sikerül meghoznom a jó döntést. Bár azt hiszem ebben az esetben nincs igazán jó döntés...

Azzal, hogy életemben most van az utolsó alkalom, hogy elmenjek egy bizonyos nyári táborba, de nem lehet, mert akkor megyünk nyaralni, és hiába lehetne megoldani, a szüleim nem engedik. Oké. Már alapból ez elvette az életkedvemet, de ahogy az első könnycsepp legördült az arcomon, a szüleim rögtön a torkomnak ugrottak, hogy hogy képzelem én azt, hogy e miatt rosszul érzem magam, meg milyen hülye vagyok, hogy emiatt sírok, és hogy milyen szánalmasan viselkedek, stb. Mintha nem tudnák, hogy mennyire érzékenyen érint, ha én, egyedül, kimaradok valamiből... és még csak nem is sírhatok, nem is kesereghetek amiatt, hogy megint én vagyok a lúzer, aki majd hallgatja mások csodás terveit, hogy "milyen jó lesz...", aztán ha lement a tábor, akkor meg majd jön a sok - sok sztori meg élmény, meg az "...az milyen jó volt, emlékszel?" és ezt hallgathatom akármeddig, akármikor, mert a barátaim ott lesznek, élvezni fogják, emlékezni fognak rá, és örömmel gondolnak majd vissza és mesélik el újra és újra és újra, mint ahogy az összes közös élményüket, amikor én nem lehettem ott... És nem, nem sírhatok, mert akkor meg még itthon is cirkusz lesz, hogy milyen kis sz*ros vagyok, akinek az ilyen dolgok rosszul esnek... és nem, nem leszek túl rajta. Sok sok hasonló (vagy éppen ugyanilyen) eset történt már velem életem során, és vagyok olyan béna, hogy egyiken sem tettem túl magam igazán.

Egyébként különösen rosszul esett most ez, mert a hétvégén volt egy kisebb idegösszeroppanásom, ami miatt szintén le lettem cseszve, hogy "nekem semmi sem elég", meg minden..

Igazából nem szeretem kiönteni a lelkemet, de lehet hogy most segíteni fog.

Nem tudom eldönteni, hogy izomláz-e, amiért fáj a hátam, vagy a csigolyáim érzékeltetik velem, hogy mennyire nem vagyok jól. Fél éve szenvedek, és az örökös fájdalmat ma valahogy nem tudom elviselni. Vannak ilyen napjaim, amikor legszívesebben egész nap egy besötétített szobában gubbasztanék és sajnálnám magam a következő napig. Aztán rájövök, hogy nem érné meg.

Én vagyok a hibás a mai fájdalmaim miatt. De egyszerűen képtelen vagyok tétlenül ülni és "vigyázni magamra", nem emelni, nem hajolni. Talán az a 8 kilós súlyzó nem kellett volna mégsem..Mostmár kicsit bánom. Annyira várom már a június közepét, vége legyen az érettséginek és végre műtsenek meg. Félek, nagyon félek, életem legszörnyűbb élménye lesz, de belevágok. Túl sokat veszíthetek, ha annyiban hagyom a dolgokat.

A mozgást viszont semmi nem veheti el tőlem.
Ha már ideírtam, szeretnék egy kicsit "tanítani" is. Az, hogy az egészség a legfontosabb az ember életében, nem egy buta közhely. Tényleg így van, és ezt sajnos a saját káromon tapasztaltam meg. A "vigyázz magadra"- kifejezés teljesen új értelmet jelent a számomra. A másik dolog, hogy ameddig tehetitek, mozogjatok, sportoljatok, hiszen fiatalok vagytok. És kifogások nincsenek, nem lehetnek. Én mit meg nem adnék, ha újra úgy mozognék, mint azelőtt, fájdalmak nélkül.

Mindennek oka van, én úgy hiszem, túljutok ezen is, és jobb lesz. Meggyógyulok.

Reggel vettek vért anyukámtól meg tőlem is. Tök gyorsan megcsinálták meg minden, de persze én hoztam a formámat és majdnem beájultam, le kellett feküdnöm a fal melletti ágyra, felhúzott lábakkal. Az ájulás kerülget még most is, pedig ittam és ettem is. Arról nem is beszélve, hogy olyan szinten zsibbad a jobb oldalam, főként ugye a karom, na meg persze alig bírom mozgatni, ha kinyújtom fáj, ha behajlítom fáj. Tudom, hogy nem bírom a fájdalmat, szóval megpróbáltam felkészíteni magam, de ez b*sszus, túltesz azon, amit elképzeltem.

Olyan kis ügyes vagyok, hogy utolsó óránk után a nagy sietségben - mert barátnőmnek mindig mindenhova sietni kell - bevertem a pad vas részébe a térdemet. Nagyon beütöttem, alig bírtam lelépcsőzni, mire hazaértem be volt dagadva, most is zöldborsóval jegelem. Ráadásul ezzel a térdemmel régebben is volt baj, meg is akarták műteni, de mivel abbahagytam a sportolást, így az orvos szerint nem volt szükséges. Remélem csak nagyon beütöttem, nem lesz vele semmi baj.

Nem találkoztam reggel azzal a sráccal, akivel beszélgetni szerettem volna, mert - mint később kiderült - egy másik lányt várt...

Egy évfolyamtársam egyből lecsicskázott, lehordott mindennek, mert nem akartuk, hogy beszálljanak hozzánk röpizni. És én nevetve fogom végignézni holnap ahogy osztályfőnökit kapnak, mert kitaposták a növényeket is.

Egy utolsó idióta vagyok, amiért féltékeny vagyok valakire... És hiába fogom fel ésszel, hogy semmi jogom nincs ehhez, majd beleőrülök...

Anyuci meg Apuci által eltarttot osztálytársamal

Reggel nyolctól kezdve rohadtam és tanultam az iskolában (első óra matek, második tesi, kint a salakon a hidegben), aztán fél kettőtől kezdve egészen mostanáig folytattam ezt a tevékenységet. Fürdés után újra elkezdem...

Levágtuk a hajam, és szerintem tökre el lett cseszve. Tavaly is ez a fodrász csinálta, de akkor jól állt.. Most már nem.

Az egyik osztálytársam rámragasztotta a nátháját.

Na még egy.. EZ mi?

Annyira utálom, hogy ebben a retek faluban ha az van kiírva, hogy valami reggel 8-kor nyit, akkor jó esetben negyed kilenckor tényleg ki is nyit. Kezdődött úgy, hogy tegnap reggel a húgom kitalálta, hogy csak egy levél gyógyszere van, szóval jó lenne, ha íratnánk neki. Ezzel egy a gond: anyu tegnap és ma is nappalos volt, holnap mennek vérvételre, én meg ugyebár szintén dolgozom. Direkt bementem a hivatalba előbb, hogy elkéredzkedjek. Mondták is, hogy mehetek, így már ott voltam fél nyolc után, hogy első legyek és ne kelljen annyit "lógnom". Első is voltam és hamar végeztem volna, ha a drágalátos doktornő nem 8:07-kor érkezik meg (pedig ott lakik a rendelő mellett) és aztán 8:15-ig nem beszélgetnek semmiségekről az asszisztensével. Oké, 2 perc alatt végeztem kb. és közel van a hivatal, de elég rosszul éreztem magam, hogy ennyivel is később értem oda.
De egyébként a könyvtárnál is dettó ugyanez a helyzet... csak ott állandóabn ez megy. Szerintem oda is írhatnák a nyitási időhöz, hogy 10óra + 15-30 perc kamat...

Mostanában elég sokat látogatom ezt a topicot. De úgy érzem itt legalább elmondhatom, hogy mi bánt, név nélkül.
Anyukámmal és a nagyszüleimmel élek már egy ideje. A nagyszüleimről tudni kell, hogy nem éppen könnyű természetűek, elég sok mindent kell tolerálni, mindkét részről, mert őszintén bevallom én sem vagyok egy mintagyerek; lusta vagyok, rendetlen és néha olyan, mint akinek elgurult a gyógyszere. De ezt nem vallanám be senkinek soha, semmilyen körülmények között. Na már most, mostanában nem igazán veszekedtünk, volt egy kis üvöltözős kiakadásom múlt pénteken, mert aznap reggel vagy 8 harisnya szakadt el rajtam, én meg már késésben voltam. Viszont ma kiborult az a bizonyos bili. Eddig úgy volt, hogy bővítjük a házat, a nagyszüleimnek csináltunk volna egy szoba, konyhás, fürdős külön részt, egy bejárattal a miénkkel. Ma reggel jött a kivitelező és mondott egy bizonyos összeget,egy olyat, amennyit sem anyukám, sem a 'nevelőapám' nem akar kiadni, mert amúgy tényleg bazi drága lenne. Én viszont nem igazán bírom sokáig a nagyiékkal, főleg a mamával, mert bár nagyon szeretem, eléggé kibírhatatlan egy természete van, ami évről-évre egyre rosszabb. A papámról csak annyit, hogy ahol megjelenik ott vége a rendnek és tisztaságnak. Anyu dolgozott én pedig eléggé összevesztem velük. Kiabáltunk, én sírtam. Aztán abbahagytuk, megjött a nevelőapám, a mamám pedig neki kezdte el mondani a szokásos mondókáját. Azt mondta nekem előtte kb. 30 perccel, hogy mikor üvöltözök az egész falu hallja és mindenki erről beszél. (Mondjuk én még senkitől sem hallottam ezt...) Aha, persze. Gyerekek, benn a szobámban, 2 csukott ajtón át, bedugott füllel, Green Day-t hallgatva hallottam, ahogy ordibál!! Nem bírtam ki kimentem és megint összevesztünk. Összemondtunk mindent, 3 évvel ezelőtti eseményeket hoztunk fel, majd én megint sírva mentem be a szobámba. Időközben küldtem anyának egy üzenetet, Ő pedig a szünetben felhívott és akkor már nem tudtam visszatartani a zokogást, elmondtam neki mindent, azt is, hogy úgy érzem jelenleg jobb lenne halottnak lenni. ( Azt zárójelben megjegyezném, még mielőtt valaki ezt hinné, nem vagyok érvagdosós, öngyilkos jelölt, őrült tyúk, de akkor tényleg úgy gondoltam, rá 2 perce már nem. ) Megnyugtatott, hogy Ő számított erre és azt mondta nyugodjak le, Ő majd holnap ezt elintézi, leállítja a mamát. Miután megkértem, hogy az engedélyével hadd vegyek be egy fél Frontint, jobban lettem. Egy kicsivel. Nem bírom ezt a folytonos veszekedést, én meg lennék velük egy házban, de Istenem 16 leszek júliusban, Ők pedig már elmúltak 60 évesek! Lassan elkezdem a bulizós korszakot, hoznám fel a barátaimat és nem hiányzik, hogy a nagymamám sátánistának nevezze a fekete imádó, hörgős zenét hallgató egyik legjobb barátnőmet. Vagy ŐT. Na az biztos, hogy G-t sem neki, sem pedig az idióta nagybátyámnak nem fogom bemutatni.
Nem tudom, hogy most mi lesz. Bezárkóztam a szobámba és próbálok olyan dolgokat csinálni, amelyek megnyugtatnak. ( Randy Orton önéletrajzi filmje, Tom Hiddleston videók, Green Day, beszélgetés Vele. ) De tudom, hogy ez így nagyon nem lesz jó. Nagyon nem. Valamit ki kell találni, mert ez így nem f*sza, nem akarom anyámat elveszíteni amiatt, hogy ennyit idegeskedik. Inkább elviselem a néha sárkányként viselkedő nagyanyámat, a nagypapám minden rigolyáját és alkalmazkodom. Ő a legfontosabb ember az életemben, érte bármit megteszek...

Azzal, hogy reggel a buszmegállóban egy csaj ott bagózott, holott ki van plakátolva, hogy tilos. Aztán miután végzett, a csikket elhajította, nem ám lépett volna 3 lépést a szemetesig, ahol van csikktartó is. (mondjuk nem értem azt sem, hogyha tilos bagózni, minek a buszmegálló szemetesére csikktartó, de ha már van, akkor lehetne használni, ha már szabályt szeg, legalább a környezetét ne mocskolja)

Ja, s látta rajtam, hogy nem tetszik, amit művel, aztán amikor jött érte valami pasi kocsival, beszállt, de még vigyorogva visszanézett.

A másik, hogy nem értem, miért nem lehet fél percet várni a buszon a jelzéssel. Még el sem indult a busz a megállóból, de emberek már nyomják a leszállásjelzőt. Londonban azért a sofőr leüvölti a fejét az embernek, mert nem tudja, hogy azért nyomja-e, mert még nem sikerült leszállnia, vagy azért, mert majd a következőnél akar leszállni...

Úgy érzem, sosem fogom megérteni néhány ember gondolkodásmódját. Van egy fiúkhoz vonzodó fiú barátom. Imádom Őt. Totálisan elfogadtam, hogy ő a fiúkhoz vonzódik, egy percig nem volt vele bajom. Nemrég ez a dolog kitudódott, amitől már régóta féltem. Az osztály nagyon normális volt, még a fiúk is, azonnal elfogadták. Viszont ma a suli előtt beszólogattak neki, amiből elég nagy balhé lett, majdnem verekedés. Inkább nem írom le azokat a szavakat, amikkel szerencsétlen srácot illették, de azt hittem ott helyben felrobbanok. Undorodom az ilyen emberektől, felfordul a gyomrom. Még mindig tiszta ideg vagyok emiatt, pedig már majdnem 4 órával ezelőtt történt..

Plusz még a laptopom is elbszódott, így apa behozott egy olyan gépet, aminek porszívóhoz hasonló hangja van, nagyon lassú, és még Windows XP az operációs rendszere. Ami majdhogynem jobb, mint ami a laptopomon van. Csak fura...