Olvasol? II.

Jelenpillanatban George R.R. Martintól olvasom a Tűz és Jég dala című regényciklus első kötetét, a Trónok harcát, és be kell valljam: régen olvastam már ehhez hasonló történetet, mely ennyire leköt. A sorozat eddig elkészült részeivel végezvén kezdtem el olvasni a könyvet és egyáltalán nem bántam meg. Imádom!
Ezen kívül folyamatban van még a Kiera Cass a Párválasztó című könyve is, amit azért szüneteltetek, hogy az előbb említett sztorira minél több időm legyen.

Ernest Cline - Ready Player One
nagyon régóta el akartam olvasni ezt a könyvet, de eddig nem találtam sehol 'ingyenesen elérhető' formában. a minap viszont véletlen ráakadt a tekintetem a könyvtárban.

jómagam is elég nagy kocka vagyok így remekül a szereplők helyébe tudtam képzelni magam. nagyon érdekesen és baromi részletesen(!) le van írva, miként is funkcionál az OASIS. miközben olvastam végig arra gondoltam, hogy az író egy zseni. szimpatikusnak találtam a főszereplőt és rettentően drukkoltam neki, mikor a megpróbáltatásokon játszott. különösen tetszett, hogy a szereplők nem ismerték egymás kilétét, sem külsejét, mégis szoros barátságot kötöttek.

rengeteg fajta borítótervezés van egyébként de magyaroké esküszöm a legrosszabb. ráadásul azt a mini formájú könyves kiadást olvastam, nem tudom, van-e más féle is, de esténként éreztem, hogy majd kiesik a szemem

W. Bruce Cameron: Rgy Kutya Mégy Élete

Böszörményi Gyula: 9... 8... 7...
Egy osztálytársam ajánlotta ezt a könyvet pár hónapja, de csak most jutottam el addig, hogy akkor kölcsön is kérjem, és elolvassam. Bevallom, nem erre számítottam. Osztálytársam figyelmeztetett, hogy ez nem olyan, mint a számomra nagyon kedvelt Démonvilág sorozat (írta Darren Shan), mert itt az emberekben élnek a démonok, de valamiért mégis másra gondoltam. Nem tudom eldönteni, a csalódás kellemes volt-e, vagy sem, mert néha úgy éreztem, a történet jobb, mint vártam, máskor pedig laposabbnak tűnt. Szóval hullámzó volt, ha mondhatom így.
Kezdjük a karakterekkel. Lilith. Lilith, aki nem akart démont fogadni magába, épp ezért kapva kap az alkalmon, ha találkozik valakivel, aki szintén nem akar, de az büszkén vállalja is (Synerella, akinek a nevét kész horror megjegyezni). Teljesen érthető, hogy az „elveszett kislány” próbál hozzácsapódni valakihez, hogy ne legyen egyedül, pláne, ha az illető egy goth csajszi, mert az iszonyúan figyelemfelkeltő, tükrözi a személyiséget, és különben is, ahw. De a ruha csak ruha, nem árt mögé nézni, és Lilith ezt nem tette meg – kissé naiv volt. Persze nem állítom, hogy bennem gyanú támadt Synerellával szemben, bírtam a csajt, szóval ezt nem róhatom fel.
Tomaso. A könyvbeli megtestesülése a tipikus tinifiúknak, akik egyszer a csillagokat is lehozzák, máskor pedig kibújik a szög a zsákból, ahogy a mondás tartja. Apuci gazdag, ráadásul főfőakárki, a démonkája sem olyan kicsi, egyszóval minden adott ahhoz, hogy Tomaso személyisége kifejlődjön. Vagy mi a szösz.
Salamon az, akit még mindig nem tudok hova tenni. Van is démonja, meg nincs is (hoztam ajándékot, meg nem is), és az igazi gruftik közé tartozik, sőt! De valami nem tetszik benne.
És komolyan mondom, Xilka az egyetlen karakter, akit kifejezetten kedvelek. Szegény kis imp, még abban sem vagyok biztos, hogy Salamon vagy Lilith kedveli, de esküszöm, az ő karaktere a legkirályabb.
Most, hogy a szereplőkről esett pár szó, röviden vegyük górcső alá a történetet is. Mert a démonok tulajdonképpen bennünk élnek. Az egyetlen problémám ezzel az elgondolással, hogy akár tetszik, akár nem, mindenkiben él valamilyen démon. Az igazi világban nincsenek gruftik, nincsenek Lilithek, akik harcolnak a démonmentes életért. Miközben ezt írom, épp azon gondolkozom, bennem milyen démon lakozhat – mert tudom, hogy van –, és ez röhej. Az a legnagyobb problémám ezzel a könyvvel (ami egyben a legjobb is benne), hogy rávilágít a dolgokra. Nem biztos, hogy tud változtatni, hogy át tudja adni az üzenetet (ha csakugyan az az üzenet, amit én leszűrtem belőle), de az biztos, hogy görbe tükör elé állít, és elég jó kezdés – kíváncsian várom a folytatást.
Nem mellesleg visszakaptam a magyar írókba vetett hitem, köszönöm az írónak.

Imádom ezt a könyvet és az Armada is nagyon jó.

Nemrég olvastam ki Thomas Harris – A bárányos hallgatnak c. könyvét. Teljesen õszinte leszek, ha azt mondom, ehhez hasonló zseniális könyvet már régen, vagy egyáltalán nem olvastam. Miután több, mint egy évig próbáltam megszerezni Anya hirtelen egy délután csak beállított vele, én pedig nem lehetek neki elég hálás, amiért sikerült megszereznie nekem ezt a könyvet. Thomas Harris bámulatos író. Hannibal Lecter karaktere, a doktoré, aki embereket iszik, egyszerre borzasztó, mégis, van benne valami, ami megfogja az embert. A magas intelligenciájú kannibál egyszerûen magával ragadott, én pedig végig azt vártam a könyvben, hogy mikor tûnik fel újra. De a többi szereplõ sem semmi: Clarice Starling-ot akaratlanul is csodálnom kell, ahogy FBI ügynöknek készülve próbál érvényesülni egy szinte csak férfiak uralta világban. Mégis, ez a lány lesz az egyetlen, akinek sikerül elérnie, hogy Hannibal Lecter végre beszéljen. Ez a lány lesz az egyetlen, akivel a doktor hajlandó beszélni, és még igazat is mondani neki. A könyvben végigkövethetjük a "kapcsolatuk" alakulását, melyet Harris csodálatos mûvésziséggel tárt elénk. De persze ne feledkezzünk meg az alapsztoriról sem, melyben az FBI-nyomoz. A média által "Buffalo Bill"-nek nevezett gyilkos története maga az õrület, egy pszichológiailag instabil elme megtestesülése.
Határozottan az egyik kedvenc könyvemmé nõtte ki magát, és egész biztos vagyok benne, hogy még jó párszor el fogom olvasni. Most kezdtem el a következõ részét, a Hannibal-t, de még annyira az elején vagyok, hogy nem tudnék most véleményt formálni. Ám, ha ez csak feleannyira is jó lesz, mint az elõzõ rész, akkor nem fogok csalódni.

Michelle Hodkin: Mara Dyer eszmélése
Mert egyszer nem volt elég...
Elsőre is imádtam ezt a könyvet, egyike azon ritka Vörös pöttyösöknek, amiket nem elég csak egyszer elolvasni, és tényleg nagyszerű a történetük. Még most sem hiszem el, hogy ez Michelle Hodkin bemutatkozó regénye, mert valami baromi elképesztő az egész.
Korábban azt hittem, Noah is csak egy tipikus könyves álompasi, Mara meg a tipikus csajszi, de ennek ellenére kedveltem őket. Most látom, hogy nem is olyan tipikusak. Okéé, Noah egy arrogáns kis seggnek tűnik az elején, Mara pedig pont úgy el akarja őt kerülni, mint az összes főhősnő az arrogáns férfiakat, és mégis vonzódik hozzá... Teljesen megszokott. De valami mégis más. Nem igazán tudnám megfogalmazni, hogy mi, de ők kifejezetten kedvelhető karakterek. Mindketten. Imádom a szócsatáikat, a vicces jeleneteiket, de a cuki dolgokért is odavagyok, szóval erre nem panaszkodhatom.
Viszont a történet... Na az egyáltalán nem megszokott. Mara egy kissé ijesztő karakter, és így az első könyvben nagyon homályos, hogy akkor mi van, csak a vége felé kezd tisztulni a kép (de nyugi, még a második rész végére sem lesz totál tiszta, a harmadikkal meg ugye még vár a kiadó), és egyre pörgősebb és izgalmasabb lesz az egész történet. Bár azért Noah romantikus megnyilatkozásaitól néha borsózni tud a hátam (ember, 17 vagy, ismered Marát legfeljebb pár hónapja, ne találd már ki, hogy ő az igazi). Egyébként minden szuper, imádom ezt a könyvet, és Könyvmolyképző, kérném a harmadik részt. Pls.

Rick Riordan: Neptunus fia
Percy Jackson visszatért. Örülök, hogy ez a sztori legfőképp róla szólt, mert nagyon szeretem a karakterét. Jó, hogy itt sokkal többet tudni a dolgokról, mint a sorozat előző részében, és Hérának iszonyú nagy szerencséje van, hogy Annabeth emlékét nem vette el Percytől.
De haladjunk szép sorjában. Egy teljességgel megszokott, lenyűgöző Rick Riodran-könyvet olvashattam ismét, aminek a szereplői elbűvölőek, kissé néha ügyetlenek, de fokozatosan beletanulnak a hősködésbe, a félisten létbe, és ezt imádom. A sztori szokás szerint rengeteget tanít, ám ezúttal inkább a római mitológiára ráhangolódva, nem a görögre… Bevallom, nagyon nehezen álltam át arra, hogy Héra az Juno, Pluto Hádész, és Mars Árész. Örülök, hogy némelyik szereplőnek is legalább ilyen nehezen ment.
Imádtam, hogy a véresen komoly küldetést véghezvivő három félisten nem veszítette el a reményt, és simán tudtak poénkodni. Kifejezetten kedvelem Riordan humorát, zseniális, ahogy néha odavet egy kis gúnyos megjegyzést. Mintha főzne. „Egy csipet gúny ide, egy csipet oda. Itt még hiányzik a poén, odaszórok egy keveset”. Nagyon ütött.
De a legjobban azt szerettem, hogy a könyv megmutatta a barátság erejét, és ez lenyűgöző volt. Köszönöm, Rick Riordan. Ismét.
Plusz pont a borítóért. Imádom.

Cassandra Clare: Hamuváros
A sorozat első része teljesen magával ragadott, amikor olvastam, de a végére elegem lett belőle a Jace és Clary körül lévő dráma miatt. Ennek ellenére mégis megpróbálkoztam a Hamuvárossal, de akkor csúfos kudarcot vallottam. Most, egy év elteltével csak Magnus és Alec miatt hajlandó vagyok végigolvasni a sorozatot. Valaki erre megjegyezte nekem, hogy butaság, és talán igaza is van, de nem érdekel.
Amivel kezdeném, hogy engem Clary, Jace, és Simon karaktere is borzasztóan irritál, az egész kimondott és kimondatlan feszültség, ami köztük van, valami borzalmas, és annyira buta az egész… Magnus karaktere megfogott, már amennyit benne van a könyvben, de ez nagyrészt Shadowhunters sorozatnak köszönhető, ahogy az is, hogy elkezdtem szimpatizálni Aleccel. Meg, hogy egyáltalán elolvasom a könyveket.
Valahol olvastam azt, miszerint ez a regénysorozat kultusz, és ezen röhögnöm kell, mert szerintem semmi olyan nincs benne, amiért megérdemelné, hogy kultuszsorozattá vált. Az egész sztori zavaros volt, a szereplők nagy része idegesítő (Isabelle-lel még nem tudom, hányadán állok, sem a többi, meg nem említett szereplővel), és néha nagyon megütném Clary-t.

Ryan Loveless: Ethan és Carter
Tegnap este írtam meg róla a véleményt Molyra, szóval ne számítsatok semmi értelmesre.
Ez a könyv hihetetlenül aranyos volt, úgy nagyjából végig mosolyogtam, de megesett, hogy kicsit könnyeztem is, na, egyszóval lenyűgözött. Carter és Ethan nagyon szerethető karakterek, és külön imádom azt, hogy mindkettőjüknek van valamilyen „problémája”, mégis sikerült egymásra találniuk, és megszeretniük egymást. Imádtam az aranyos párbeszédeiket, a poénjaikat, de a leginkább az tetszett, hogy végig egymás mellett álltak, támogatták egymást, és mindketten segítettek a másikon. Azt hiszem, ez a második kedvenc meleg srácokról szóló regényem.

Cassandra Clare: Mi történt Peruban?; A szökevény királyné; Vámpírok, pogácsák és Edmund Herondale (Bane Krónikák 1-3)
Úgy terveztem, hogy csak azután írok ide, miután mind a négy, már meglévő részt elolvastam, de most kicsit pihentetem az olvasást. Nem tudok sokat írni ezekről a könyvekről, mert túl rövidek. Őszintén szólva nem értem, mi értelme 56 oldalas könyveket kiadni, sokkal egyszerűbb lett volna egyben kiadni az egészet, és akkor lenne 560 oldal, és minden könyv külön fejezetet kapott volna, mert ez így fura. De hát nem én döntöm el, mit csináljanak az írók.
Az előző kommentemnél be volt krepálva a képfeltöltés funkció, vagy csak az én laptopom nem akart engedelmeskedni a kérésnek, úgyhogy most ide teszem a Hamuváros meg az Ethan és Carter borítóját is.

Cassandra Clare: Az éjféli örökös (Bane Krónikák 4.)
Esküszöm, szarul érzem magam, hogy ilyen gyakran jövök ebbe a topikba.
Ez a történet talán kevésbé tetszett, mint az előző három, de már eleve az lenyűgöző, hogy egyáltalán tetszik valami, amit Cassandra Clare írt. Nem tehetek róla, nem igazán kedvelem a munkásságát. Még mindig tartom magam ahhoz, hogy borzasztóan rövidek ezek a könyvek, és több értelme lett volna kiadni egyben az egész sorozatot, de mást nem igazán tudok mondani róla. Túl könnyen befejeződnek Magnus kalandjai, túl semmitmondóak, túl rövidek, túl... erőltetettek. De Magnus miatt mégis jók valamilyen szinten.

Emlékszem, mikor elkezdtem a Csontvárost, épp csak kilépve a tinédzserévekből, nekem is nagyon bejött a dolog, izgultam Claryért meg Jace-ért, bírtam a harcokat meg a démonokat. Aztán ahogy idősödtem, egyre jobban nem érdekeltek a folytatások, az utolsó könyvet már el se olvastam, pedig itt van polcon. Szerintem ez megint csak kortól függ.



Ne tedd, nincs abban semmi rossz. Én is jönnék, de Gaiman isteneivel hadakozom már egy jó ideje, imádom a csávót, de ez a könyv nagyon megfeküdte a gyomrom, valamint King 11.22.63-án rágom át magam, úgyhogy egy ideig még nem is jövök.

Szabó Magda: Abigél

Nagyon régóta szerettem volna elolvasni, mivel a 4 részes tévéfilmet is imádtam. Körülbelül a felénél tartok, eddig nagyon tetszik. Könnyen olvasható, érdekes, nincs felesleges elkalandozás.

Cassandra Clare: A Dumort Hotel tündöklése (Bane Krónikák 5.)
Reggel hívtak a Libritől, hogy megjött a könyv, szóval ha már megvan, elolvastam (bár a hatodik is megvan, de az még várat magára). Kissé kezdem unni ezt a sorozatot. Nincs benne túl sok új, Magnust sem ismerni meg új oldaláról, mindig csak ugyanazt mutatja, pedig alapjáraton nem egy olyan rosszul kidolgozott karakter szerintem. Egyébként semmi extra nem volt a könyv, az események olyan 20-25 oldal után beindulnak, a következő 10 oldalban lezáródnak, és van egy hosszú epilógusszerű valami.
Igazából ebből a sorozatból leginkább az Alechez már kapcsolódó részekre vagyok kíváncsi, de nem kezdhettem el a nyolcadik résszel a sorozatot (na nem mintha sosem csináltam volna még olyat, hogy nem első résszel kezdtem el valamit, de haladjunk a normális sorrendnél).

Cassandra Clare: Raphael Santiago megmentése (Bane Krónikák 6.)
Eddig ennek a könyvnek tetszik legjobban a borítója, de sajnos a történet még mindig nem üti a többit. Raphael kifejezetten kiborító karakter, de mást nem tudok mondani. A felénél majdnem leraktam a könyvet, ami röhej, mivel csak 56 oldal, de egyszerűen úgy éreztem, hogy nekem ehhez nincs türelmem. Végül azért elolvastam, de nem hiszem, hogy újból a kezembe fogom venni.

J. R. R. Tolkien - A Gyűrűk Ura I.

Hú, hát hol is kezdjem. Hosszú történet, amíg ez a könyv hozzám került, mivel a könyvtárban akárhányszor megfordultam, nem volt bent, mert ki volt véve, és valaki boldogan meghosszabbította egy párszor. De az előző alkalommal rábukkantam, és talán ez az a könyv, amiért megérte ennyit várni. Úgy alakult, hogy a filmet hamarabb láttam, mint olvastam volna az eredetit, így már megismertem a történetet. Mondjuk ha nem látom a filmet, valószínű hogy a könyvet se keztem volna el olvasni. Az egész világ, úgy ahogy Tolkien leírja varázslatos. Tökéletesen van keverve a misztikus és a valódi, így eléri azt a hatást, ami az olvasót teljesen magába szippantja. A különleges teremtmények, a titkos és elfeledett regék, a mágia és a természetfeletti hatalom, mintha egy az egyben létezne, csak éppen sorok között találkozunk vele. A trilógia első kötete számomra felér egy új világnézettel. Mindig is lekötöttek azok a történetek, amik nem valóságosak, van bennük valami új, valami különleges. A könyv még akkor sem untat, amikor tíz oldalon keresztül mesél egy karakter egy történetet, ezért ezen a téren nem tudok semmi rosszat mondani. Hozzám a legközelebb a tündék állnak- mert bölcsek és okosak, erősek, bátrak. Boldog vagyok, hogy szabad perceimet ennek a könyvnek szentelhetem, és elmerülhetek abban a hatalmas fantáziavilágban, amit ez a csodás ember létrehozott. Sokat segített eltéríteni a rossz gondolataimat, és ezért nagyon hálás vagyok. Mivel nem vagyok könyvkritikus, nem szeretnék áskálódni és kinyomozni a hibákat, amiket esetleg Tolkien a könyvben vétett. A mesének az a célja, hogy az ember elcsodálkozhasson, és megismerhessen egy ember alkotta csodát. Sok rossz véleménybe botlottam a könyv olvasása előtt, és most boldogan jelenthetem ki, hogy én nem erre a véleményre jutottam.

J.K. Rowling: Harry Potter és a Főnix Rendje
Mit is írhatnék? Egyszerűen imádom! Ez a rész is fantasztikus volt, zseniális. Btw durva, hogy mennyi mindent kihagytak a filmből, vagy éppen máshogy volt. Ginny a könyvben sokkal, de sokkal szimpatikusabb, mint a filmekben.

Gillian Flynn - Éles tárgyak
sokkal jobbra számítottam, valahogy nem igazán tetszett. egyik karakter sem volt szimpatikus, talán Amma egy darabig, de a vége felé már ő sem. maga a cselekmény pedig nagyon kiszámítható volt, legalábbis részemről. a kivetített münchausen-szindrómáról pedig szívesebben olvastam volna többet.

Aygen-Sibel Çelik - Seidenweg
jövő tanév elején kötelezően el kell mennünk felsőfokúra kéttanban, szóval egy ideje német könyveket is olvasnunk kell, főleg aktuális társadalmi problémákról szólókat. nem is volt rossz élmény, az érzés, mikor már oldalak óta olvasok és minden értek :'D a történet nem volt különösebben izgalmas, de tanulságos, hiszen az integráció napjainkban is elég fontos beszédtéma...a főszereplő pedig egész aranyos volt ^^ Törökországról jó lett volna többet olvasni, de maga a lány is Németországot kiáltotta ki hazájának, szóval talán ezért nem tért ki a közel-keleti kultúrára a sztori.

A legvaskosabb könyv a szériában, mellesleg a kedvencem is és a film meg se közelítette. Iszonyat nagy csalódás volt annó. Ezt kellett volna kettészedni, nem a Halál ereklyéit.

Hihetetlen, hogy múltkor még az volt a bajom, milyen sokat írok ide, aztán szépen pihentettem az olvasást.
Jandy Nelson: Neked adom a napot
Gagyi borító ide vagy oda, a cím megfogott, és muszáj volt elolvasnom ezt a könyvet. Jó döntés volt. Nagyon szeretem, hogy váltott nézőpontból volt megírva, bár eleinte sokkal jobban szerettem Noah részeit, mint Jude-ét, ő valamiért nagyon nem volt szimpatikus, aztán valamikor a könyv felénél elkezdtem megérteni őt is, és már mindegy volt, kinek a szemszögéből olvasok, mert az egész értelmet nyert, alakot öltött, és a két történet kiegészítette egymást.
Noah karaktere rendkívüli módon szerethető, tetszik, hogy mennyire eltér az átlagtól, hogy a művészet az élete, és, hogy szavak nélkül, a rajzaival mennyire képes kifejezni önmagát. Jude karaktere, mint említettem, eleinte nem igazán lopta be magát a szívembe, de a Guillermonál töltött ideje alatt őt is megkedveltem. Benne leginkább az tetszett, ahogy levedlette az álarcát, és megpróbált jól cselekedni.
Egyébként az egész könyv borzalmasan fájdalmas volt, utáltam a bűntudatot, amit a szereplők éreztek, és volt, hogy teljesen megbotránkoztam pár történésen (Jude nem adta fel Noah jelentkezését a KMI-be). Nem értettem, az ikrek hogyan tudtak így bánni egymással, nem értettem, hogy szakadhattak így el egymástól, hogy romolhatott meg ennyire a kapcsolatuk. Nem értettem Briant, aki félt felfedni az igazi valóját, és eleinte nagyon, de nagyon sok dolgot nem értettem. Az még most sem világos, mi tud úgy elválasztani két testvért, mint Jude-ot és Noah-t, de örülök, hogy a végére ismét egymásra leltek, és tisztázódott minden. Néha azt kívánom, bár így menne a való életben is. Valaki gondol egyet, azt mondja, „akkor én most kitálalok”, és hirtelen minden egyenesbe jön. Túl szép lenne.
Összességében ez egy hihetetlenül zseniális könyv volt, ami igen nagy hatással volt az érzelmi világomra, szóval csak ajánlani tudom mindenkinek.

Körülbelül 2-3 kaptam kölcsön angol tanárnőm lányától Rainbow Rowell Fangirl című könyvét. Könnyen olvastatja magát és egy teljesen átlagos sztoriról szól, ám mégis van benne valami különleges, ami megfogott. Plusz pont, hogy angolul olvasom így fejleszthetem magamat is közben. Annyit sajnálok csupán, hogy nincs erőm rávenni magamat az olvasásra valamint időm sincs rá igazán. Ha pedig van, azt inkább a kedvesemmel töltöm vagy pihenek egyet. A Fangirl-re visszatérve, mindenképpen fogok írni ide egy véleményt, amint befejeztem a regényt. Valamilyen szinten tudok azonosulni a fő karakterrel, Cath-tel és meg tudom érteni gondolkodásmódját is, illetve a borító is nagyon tetszik.