Olvasol? II.

Darren Shan: A halál próbái
Írtam egy hosszú-hosszú véleményt, aztán kijelöltem, és ahelyett, hogy kimásoltam volna, kitöröltem, úgyhogy ezt most inkább hanyagoljuk.
Röviden, tömören: imádom.

David Wong - John meghal a végén
viszonylag régen olvastam, és őszintén szólva, eddig nem tudtam eldönteni, szerettem e. mert ez a könyv beteg, zajos és csak sutyorog a füledbe, ráadásul a vége felé már nem is értettem miért olvasom, voltak pillanatok amikor felhajítottam a könyvespolcra hogy nahagyjálbékén, aztán másnap avval a lendülettel le is vettem, mert visszahívtak azok az igazán elborult részek, amiktől ha nem is egyedülálló, de mindenképp karakteres lett.
végül is szerettem, sőt.
(hát ez jó értelmes lett, jajj)

A filmet láttam. Az is beteg volt. De tetszett.

Stephenie Meyer - A vegyész
Sokszor mondtam már ezt és tisztára idiótának néznek miatta, de Meyer tud írni normálisan is. Csak valami érthetetlen oknál fogva a legrosszabb kötetei kapták a legnagyobb figyelmet (Twilight *köhöm*). A burok nekem nagyon tetszett, a film ótvar, de a könyvet megéri elolvasni. Ugyanez a helyzet A vegyésszel is. A főhősnő nem idegesítő, sőt, egészen normális, a szerelmi szál nincs túltolva és párszor fel is nevettem egy két jó poénon, melyeket két szereplő civakodásai szültek. Szeretem a kémes dolgokat, ez egy könnyed kis olvasmány volt a témában.

Madeleine Roux - Sanctum (A rejtélyes társulat)
Az első része jobban tetszett, de azért nem volt rossz a folytatás sem. Visszatértem a rémképek és rémlátomások világába és várom a folytatást. Egyébként nagyon tetszik, hogy a betűk és a lapok kaptak egy kék tónust. Tisztára egyedi.

J.R. Johansson - Álmatlanság (Insomnia)
nagyon érdekesnek találom az álmokat és az álmodást, ezért egész nagy lelkesedéssel kezdtem el a könyvet de őszintén, a cselekmény nem nyerte el a tetszésemet. a karakterek idegesítőek voltak, sokaknak különösebb szerepük sem volt. egy példának felhoznám a klisé, aggódó, kételkedő, de segítő barátokat vagy pedig a gyámoltalan, zavarodott lányt, akit zaklatnak, majd elrabolnak. a főszereplő meg olyan szinten durván bizonytalan volt végig a történet során, hogy legszívesebben beléptem volna a könyvbe és megrángattam volna. szívesebben olvastam a bizonyos "másik énjéről", ami ugyan megint csak egy elcsépelt motívum lett, pedig én általában imádni szoktam a személyiségzavaros karaktereket. már ha itt erről volt szó, igazából az sem derült ki, mi a franc is történik Parkerrel...gondolom a második kötetben fény derül a motoros kilétére. de nekem már ez a rész is csöppet zavarodott volt, a következő Paranoiára van keresztelve, de szerintem már az Álmatlanságban is totál őrült és tébolyult volt majdnem mindenki...nem sok valószínűséget látok rá, hogy a közeljövőben elolvasom a folytatást, főleg hogy más irományok fontosabb helyeket foglalnak el az elolvasandó listámon.

nem rég vettem ki a könyvet a könyvtárból, sokan hasonló véleményeket írtak róla, mint te. úgy 50 oldalt olvastam belőle, a humora és a stílusa egyedi, sok hó idézet van benne. de nem tudom, pusztán ezek megéri-e elolvasni egy művet. maga a témája sem 10/10 számomra eddig, de talán majd egyszer, ha több időm lesz ^^

J.K. Rowling - Harry Potter és a Tűz Serlege
Egyik barátnőm nemrég olvasta el a Harry Potter-sorozatot és annyit áradozott róla, hogy muszáj volt beruháznom rá. Őszinte leszek, a filmek sosem voltak nagy kedvenceim, bár a Tűz Serlegét és a Főnix Rendjét mindig szívesen néztem meg, mikor adták a tv-ben, sőt kimondottan szeretem (tudom, hogy a filmeket meg a könyveket nem érdemes összehasonlítani) - de mégis ezt vettem alapul, mikor bementem a könyves boltba és belecsaptam a lecsóba a negyedik könyvvel. Barátnőm szerint ezzel törvényszegést követtem el, főleg, hogy szerinte a harmadik a legjobb. No, de hogy milyen volt életem első Harry Potter-könyve? Egyszerűen fantasztikus! Alig bírtam letenni. Annyira magába szippantott az egész, úgy éreztem, mintha én is a varázslóvilág részese lennék és ott lennék a Roxfortban. Zseniális! A Főnix Rendjére tuti, hogy beruházok, de szerintem a többit is megveszem. Örülök, hogy olvashattam, imádtam minden egyes betűjét. J. K. Rowling.

Darren Shan: A vámpír herceg
Na, erről most szépen nem is írok semmit, mert nem fogom folyton-folyvást az egekig magasztalni a kedves Darren Shant (de, valójában ez a tervem).
Darren Shan: A sötétség vadászai
Édes kicsi Vanchám. *fangörl üzemmód on* Na szóval, ha eddig nem imádtam volna Darren Shant, egy Vancha March-féle szereplő után garantáltan beleszerettem volna az írói munkásságába. De mivel ezer éve ismerem Darrent (jó, csak 5-6 éve, de az majdnem ugyanaz), ráadásul ezt a sorozatot is olvastam már 2-3 alkalommal, Vancha felbukkanása nem lepett meg. Viszont már el is felejtettem, mennyire jópofa ez a szereplő, és, hogy miért is szeretem őt annyira. Most, hogy minden felidéződött, és az undorító őrültségeitől zeng a könyv, és még betekintést is lehet nyerni a lelkébe, hát én megzabálom. Ilyenkor szoktam azt kívánni, hogy bárcsak benyúlhatnék egy könyvbe, megfoghatnám egy szereplő nevét, kiránthatnám, és ott lenne előttem teljes életnagyságban. Na de mivel ez nem lehetséges, be kell érnem a könyvbeli Vanchával, ami ugyan nem elég, azért jó, hogy van. Őszintén szólva a könyvről most nem is nagyon tudnék írni, Vancháról viszont egy egész kisregényt itt tudnék hagyni - csak épp nem volnának értelmesek a mondataim -, de nem teszem. Most szépen lezárom kusza eszmefuttatásomat, hagyok itt egy (meggondoltam magam, kettő) idézetet, és megyek, bújom a következő részt.
"– Nézzetek magunkra! – kiáltotta gúnyosan, míg mi bizonytalanul bámultunk rá. – Egész éjjel úgy lógattuk az orrunkat, mint négy gyászhuszár. Ó, micsoda idióták voltunk!
– Te olyan szórakoztatónak tartod, herceg, hogy a fejünk felett függ a halálos ítéletünk? – kérdezte fanyarkás mosollyal Mr. Crepsley.
– Ó, ti kriptatöltelékek! – kurjantotta Vancha. – Hisz az a halálos ítélet ott függ a kezdet kezdete óta! A helyzet csak annyiban változott, hogy most már tudunk róla!"

"– De pillanatnyilag veszedelmes időket élünk, fenséges uram, és…
– Larten! – szakította félbe a herceg. – Míg úton vagyunk, a „Vancha”, a „March” vagy a „Hé, te csúfság!” járja. Nekem itt ne alázatoskodj!
– Jól van na, te csúfság – vigyorgott Mr. Crepsley."

Darren Shan: Az éjszaka szövetségesei
Ha nem tudtam volna, hogy Steve egy görény, elhittem volna hülye meséit, és, hogy ő bizony jó útra tért. Csak az a vicces, hogy hiába olvastam már a sorozatot többször is, kedveltem őt, míg nyíltan el nem árulta a vámpírokat. Vicces beszólásai vannak, jó fejnek tűnik, aztán... kibújik a szög a zsákból. Kár, mert amúgy egy nagyon jó szereplő, de valahol érthető a paranoiássága, és a lángként lobogó gyűlölete.
Ami a történetet illeti... Mit is mondhatnék, imádom. Amikor elkezdtem, és eszembe jutott, mi is lesz ebben a részben, az jutott eszembe, hogy "áh, ezt a részt nem szeretem" (a Lelkek tava olvasása előtt is mindig ez ugrik be, és mikor olvasom, rájövök, hogy tévedtem, szeretem), de persze Darrennek nincs olyan könyve, amit ne szeretnék, úgyhogy ez a gondolat eleve bukásra volt ítélve. Szóval, miután Darren visszaül az iskolapadba, újra találkozik Debbie-vel, Paris meghal, és Steve is felbukkan, az ember valamiért azt érzi, hogy most aztán igazán be fognak indulni az események... És igaza is lesz annak, aki így látja. Mert beindulnak. Aztán, mikor úgy tényleg jönne a cselekmény, ez a kedves, drága ember, Mr. Darren Shan úgy dönt, olyan függővéget rittyent a könyvnek, amilyet még nem látott a világ. Szép, mondhatom.
(De amúgy minden mozzanatát imádtam.)

Darren Shan: A hajnal gyilkosai

Ha lehet ilyet mondani, gyűlölöm ezt a részt. Akik már olvasták, bizonyára tudják, miért, akik meg nem, azok majd rájönnek. Már kapásból az első 40-50 oldalnál le kellett raknom a könyvet, mert Steve felidegesített, és szívem szerint kikaptam volna könyvből, hogy megüssem, de mivel ezt nem lehet, inkább leraktam a könyvet pár órára, hogy lenyugodjak, és aludjak rá egyet. Nem viccelek, Steve ennyire ki tud hozni a sodromból. Pláne, hogy az első könyvben még kedveltem a karakterét.
Ami a könyv többi részét illeti, a történet hibátlan, az eseményleírások jók, a párbeszédek ütősek, Vanchát és Lartent még mindig imádom… És itt üt be a gikszer. Larten halálamély sebet ejtett a szívemen már akkor is, amikor először olvastam a könyvet, de most valahogy rosszabb volt. Annyira, de annyira szerettem őt, és akkor ez történik. Az a vicces, hogy mindez még elviselhető volna, ha Darren nem úgy írta volna meg azt a jelenetet, ahogy. De az, hogy elülteti az olvasóban a reményt, aztán azt mondja, „hah, csak szeretnéd”, és kiderül, hogy tényleg megtörtént… Szörnyű. Most már a reménykeltő részen is csak szomorúan mosolyogtam, de mikor először olvastam, tényleg elhittem, hogy minden rendben, hogy jó lesz ez, és Larten nem hal meg. Aztán bukta volt. Na mindegy, szóóval nagyon nem szeretem ezt a részt, miközben valahogy mégis imádom. Ennek van értelme?

Robert Jackson Bennett - Horzsolások

Ez a könyv bizarr. De a lehető legjobb értelemben.
Kivételesen tényleg. Az említett géniuszok a kedvenc íróim és a könyvben megtalálhatóak az ismertetőjegyeik: King horrorisztikus és borzongató ábrázolása, Gaiman más dimenziókba rugaszkodott fantáziája és a kettőjük pompázatos humora. ( De megemlíthetném Lovecraftet is, talán nem annyira hangsúlyosan.)Robert Jackson Bennett szépen csipegetett a nagyoktól és vegyítette a saját egyedi írásmódjával. Így alkotta meg az elképesztően rokonszenves és belevaló karaktert, Mona Brightot, akinek halvány lila gőze nincs arról, hogy mibe tenyerelt bele. Azt kell mondjam, nehezen indul a könyv, és Kinghez hasonlóan néha túl van írva, nem akar semmi morzsát szórni az olvasónak, hogy mi az isten folyik, hanem inkább minden bizarabb és bizarabb lesz. NAGYON megnéznék ebből egy könyvhű sorozatot, mert egyszerűen irtó jól megalkotott világról szól és manapság kevés ilyen egyedi történet található akár a vásznon, akár nyomtatott formában. Ajánlatos az olvasása.

Stephen King - A hosszú menetelés
fogalmam sincs miért, de nekem általában nagyon tetszeni szoktak az "egy marad a végén" típusú regények. tele vannak érdekes emberi kapcsolatokkal és végigkíséri a cselekményt a feszültség. őszintén szólva én mindig szurkolok, hogy a főszereplő bukjon el. főhősünk egy kicsikét bunkó és éretlen srác, de végül is nem rossz karakter, inkább olyan átlagos. a csaja iránti ragaszkodása viszont idegesítő volt, bár ha valaki tényleg élet-halál között lebeg nyilván kell kapaszkodni valamibe. nem szívesen lennék egyik menetelő helyében sem, hiszen annyi minden közbe jöhet és egy szempillantás alatt már ki is lőttek. voltak már-már túl tökéletesnek tűnő karakterek akikben eskü hibát alig lehetett találni, de szerethetőek voltak. másokon még majdnem a szívem is megesett. ha valaki elesett és elkezdtek rá számolni eskü mindig szurkoltam, hogy álljon fel és folytassa, mindegy, ki volt az xd. a menetelők negyede konkrétan megőrül egyébként és furcsa dolgokat csinálnak, de volt, amelyiküknél felnevettem, pedig nem szép dolog más szenvedésén nevetni...nem az a kérdés, ki hal meg, hanem hogy meddig bírják a kedvenceim és vajon szánalmas, furcsa, vagy egészen király, méltó halált halnak-e...

Puskin - Anyegin
alapjába véve kerülöm a drámákat, főleg ha még ilyeneket is beleírnak, hogy hanyadik felvonás és mikor ki beszél. az Anyegin mondjuk nem ilyen volt, igazából kellemeset csalódtam, mert nagyon szépen volt leírva a történet, bár maga az alapsztori nem igazán tetszett és mindenki túlon-túlfűtve volt érzelmekkel, emiatt rohadt meggondolatlanul cselekedtek. de hamar elolvastam, valahogy olyan gyorsan haladtunk előre, igazából egy versenyhez kell, azért vágtam bele.

Darren Shan: A lelkek tava
Feltűnt, hogy Mr. Tiny, és a Démonvilág sorozatban megismert Vész herceg akár egy személy is lehetnének. Mindkettőt gyűlölöm, mégis kedvelem valamilyen elb*szott oknál fogva.
Amúgy a történet jó volt, szokás szerint. Hiányzik Mr. Crepsley, hiányzik Vancha, hiányzik Seba, meg egy rakat másik szereplő, de sajnos nem mindegyikről olvashatok többet. És őszintén szólva, abban sem vagyok biztos, hogy a két befejező részt el kéne olvasnom, mert tudom, hogy lelkileg ki fognak készíteni, és nem is akarom, hogy vége legyen a sorozatnak, de közben annyira jók, hogy muszáj elolvasnom őket. Tipikus könyvmoly probléma.
Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos
Az első pár oldal után két gondolatom volt ezzel a történettel kapcsolatban.
1. Ez egy beteg könyv.
2. Szeretem a beteg dolgokat.
Azt hiszem, a könyv betegsége egyenes arányosságban áll azzal, hogy nekem mennyire tetszett. Tehát egy tízes skálán a könyv betegsége imádom ezt a szót úgy tíz, és ha egy tízes skálán pontoznom kéne a Nem vagyok sorozatgyilkost, akkor is egy tízes virítana a képzeletbeli lapomon. És, bár voltak túl durva dolgok is a történetben, a végére még mindig ugyanaz a véleményem, mint az elején: Ez egy beteg könyv, de szeretem a beteg dolgokat.

Nikki Sixx és Ian Gittins: A heroin-naplók (július óta negyedszer)
Mielőtt belekezdenék az elemzésbe: saját - instagramos - képpel jövök, mert sajnálatos módon a neten csak borzasztó minőségű képek érhetőek el a könyvről, úgyhogy nézzétek el nekem a szerkesztést, meg a Sixx:A.M. CD-t a könyv mellett.
Áttérve a könyvre, azt kell mondanom, hogy FANTASZTIKUS volt. Nem, nem kiabálok, csak fangörlködöm. Nikki amúgy is a példaképem, de ez a könyv nagyon sokat tett hozzá a vele kapcsolatos érzéseimhez. Tulajdonképpen ez a pokolból felrángatott 440 oldal felér egy érvágással, de valamiért muszáj újra és újra elolvasnom - noha az első olvasás után megfogadtam, hogy soha többet nem nyúlok hozzá, és csak a polcomon fog porosodni, hiába költöttem rá dupla annyit, mint az eredeti ára. Szóóval a "soha többet nem olvasom el" hozzáállás nem jött be, és ez jó is, mert minden olvasással újat tapasztalok. Mikor először elolvastam, megvolt egy szuszra, le sem tettem, de a második alkalommal már pihenőket kellett tartanom, mert jobban átéreztem a könyv mélységét és fájdalmait, a harmadik alkalommal pedig ugyanezen okokból kifolyólag még több időbe telt az elolvasása. És most még többe. Mindegy. A második elolvasás után a naplómba sok kis érdekességet jegyeztem fel, próbáltam rájönni arra, Nikkit vajon milyen személyiségtípussal áldotta meg a sors, próbáltam megérteni, hogy volt képes talpra állni, és elfújni a kokaincsíkokat, eltemetni a heroint, széttörni a tűket, és mindent maga mögött hagyni a Heroin-házban. Most, a negyedik olvasás után nem kavarognak bennem ilyen gondolatok, csak egy olyan észrevételem van, ami korábban nem volt olyan szembetűnő: ahogy a naplóbejegyzések hangulata változott, úgy változott az enyém is. Most valahogy sokkal jobban átéreztem olvasás közben Nikki érzelmeit. Tudtam követni az ugrásokat, amik néha hirtelen váltották egymást. Az egyik nap kilátástalanságát a másik nap derűje követte, majd a harmadik nap dühe, és talán most először teljesen azonosulni tudtam ezzel az egész helyzettel, ami - bármennyire is fájdalmas - nagyszerű.
Szóval így a végére csak annyit, hogy örök hálám Nikki Sixx-nek ezért a könyvért, köszönöm, hogy nyilvánosságra hozta a földi poklot, melyet csak az életének hív, nagyon sokat segített vele, és nagyon szeretem - ezért is, meg másért is.♥

Stephen King: 11.22.63
Tavaly néztem meg ugyanilyen címmel egy sorozatot, majd a befejezése után tudtam meg (ismét), hogy könyv volt az alapja. Korábban nem olvastam Kingtől, szóval nem tudtam, hogy mire is számítsak, de hogy őszinte legyek, tetszett a stílusa. Az elején szép lassan csoszogtak az események, de a harmadik rész környékén nagyon izgalmassá vált a történet, alig bírtam letenni. Ez az egész időutazás, a pillangóeffektus, a múltbéli összecsengések, a múlt csökönyös ellenállása.. egyszerűen zseniális! Kerek volt az egész történet, jól összerakott/megírt, és nekem a befejezéssel sem volt semmi bajom.

Darren Shan: Az árnyak ura
Nem fogok írni erről a könyvről, már csak azért sem, mert gondolom, már mindenkinek elege van abból, hogy ismétlem önmagam, és istenítem Darrent. Úgyhogy ezt csak úgy itt hagyom.
Örkény István: Válogatott egyperces novellák
Örkénynek van egy nagyon sajátos stílusa, amit vagy kedvel az ember, vagy nem. Én hajlok a kedvelem felé, de néha elbizonytalanodom. Ebben a novellás kötetben vannak irtó jó egypercesek, és vannak kevésbé jók is, olyanok is vannak, amiknél alig vártam, hogy vége legyen (ami röhej, tekintve a rövidségüket). Vannak, amiken jót derültem, és vannak, amiket el kellett olvasnom kétszer, hogy „akkor most mi is van?”. Tulajdonképpen nem volt ez rossz, sőt, Örkényt több korombelinek is ajánlanám, mert borzasztóan sajátos humorral rendelkezik, és egy ilyen tapasztalat mindenkire ráférne.

William Golding - A Legyek Ura
elkezdtem olvasgatni úgymond ilyen 'alap' műveket is, műfajtól és stílustól függetlenül. mindig félek, hogy túl sok spoilerbe futok bele. bár őszintén, sejteni lehetett, hogy ha egy csapat nagyon fiatal fiút /akik sosem találkoztak még a nagybetűs élettel/ összeeresztünk egy szigeten úgymond, nem fog jó dolog kisülni. elgondolkodtató, mikre vagyunk képesek. az emberi magatartás bizony kiszámíthatatlan. több értelmetlen halál, küzdelmek és erőfitogtatás - voltaképp mindez megtalálható napjainkban is.

EZEN A HÉTEN KIOLVASNI VALÓK:
Csütörtök: Meg Cabot: A neveletlen hercegnő naplója 1., Hegyen völgyön
Péntek: Meg Cabot: A neveletlen hercegnő naplója 2.
Szombat: J. K. Rowling: Harry Potter és a Főnix Rendje (másodszorra)
Vasárnap: Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig (sajnos muszáj)

Mary Kubica - A fogadott lány
nem rossz könyv, a lány múltja érdekes volt, de egy csöppet kiszámítható és nem különösebben egyedi. minden pszicho-thrillert elvárásokkal veszek a kezembe, de az írók ezek szerint mindig teljesen máshogy gondolkoznak, mint én tenném, ha a könyvet írnám és érdekessé akarnám tenni. számomra a nő a vége felé inkább szánalmas volt, de valószínűleg azért, mert tőlem nagyon messze áll jelenleg az anyaság-abortusz-kisbabák szeretete téma. talán egyedül a srác karakterek tetszett benne, de nem voltak kimagasló szereplők sem.

Rick Riordan: Az elveszett hős
Mint a Percy Jackson sorozatot, ezt a könyvet is imádtam. Kezdem azt érezni, hogy Rick Riordan csak jót tud írni. Már nagyon régóta el akarom olvasni ezt a sorozatot, és örülök, hogy végre az első résszel sikerült összefutnom, és beszereznem – meg beleszeretnem.
Számomra a három új hős nagyon szimpatikus, de főként Leo az, akit a szívembe zártam, az ő belső monológjai, és cselekedetei nagyon szimpatikussá tették őt – legalábbis többnyire.
Ami magát a történetet illeti, váratlan fordulatokban nem volt hiány, de az kissé zavart, hogy jóval hamarabb rá lehetett jönni, ki az ellenség, mint, hogy a hősök ráébredtek volna. Sokkal jobb lett volna, ha csak akkor jön rá az olvasó is, mikor Pipernek leesett a tantusz, de ezt leszámítva tényleg öt csillagos sztori.
Hérát pedig még mindig nem tudom kedvelni, remélem, a későbbiekben valamivel normálisabb lesz.
Darren Shan: A végzet fiai
Csodálatos befejezése a sorozatnak.
Darren Shan: Kojaszan
Mint Darren összes művére, a Kojaszanra is csak azt tudom mondani: imádtam. Annyira jó volt, hogy az egyszeri olvasás nem volt elég, bár, mikor megláttam, milyen rövid, attól féltem, nem lesz elég idő a cselekmény kibontakozására, és valahol esetleg félbe lesz hagyva a történet – vagy kevés lesz a sztori. Ennek ellenére egy nagyszerű könyv volt, és félelmeim ellenére a történet igenis kiteljesedett, azt pedig a legkevésbé sem tudnám mondani, hogy kevés volt a sztori. Teljesen meg lehet érteni Kojaszan félelmét, ám az, hogy ezt legyőzte, hogy megmentse testvérét, rendkívül becsülendő volt. És a könyv vége szokás szerint csattant, ahogy az Darren könyveinél elő szokott fordulni. Imádtam, hogy végül összebarátkozott a szellemekkel, és átjárt hozzájuk, ez egy hihetetlenül emberséges gesztus volt.
A borítóba pedig szerelmes vagyok.