Saját írások, novella, vers, bármi

Köszönöm.De reményeim szerint valahol a tizedik fejezet tájára terezem a legjobbjaim.
A halál lehelete
Hatodik fejezet , második rész:
Betoltam Danielt az ajtón és megpróbáltam ellenállni a kísértésnek,hogy a nyakába ugorjak. A konténer áthűlt a rövid csevely alatt,de Daniel bőrdzsekije kellemesen melegítette a felső testem. Lábaim viszont libabőrösek lettek,ahogy beültem a hideg műbőr boxba. Kicsit beljebb csúsztam,hogy Daniel is elférjen mellettem. Egy laza modullat mellém vette magát majd egyenesen a szemembe nézet. Próbáltam tartani a szemkontaktust,de nehezemre esett. A pólóját még mindig nem vette vissza,és ebben az ülőhelyzetben hihetetlen mód kidülledtek szexi has-váll-és hátizmai is. Hatalmas kényszer éreztem,hogy végigsimítsam a kezemmel ,de végül megálljt parancsoltam minden szenvedélyemnek és megszólaltam:
- Én, köszönettel tartozom Daniel! De fogalmam sincs ,hogyan hálálhatnám ezt meg neked. Nincs annyi bevételem,hogy visszafizessem neked még,még az előtt ,hogy elmész. - Amennyire határozottan kezdtem el a mondatom annyira keservesre sikeredett a vége. Nehezen birkóztam a gondolattal,hogy most,hogy ennyire összemelegedtünk és ő meg csak úgy lelép. Húz egy rublikát a naplójába,hogy én is megvoltam és soha vissza sem jön. Csalódással és bánattal töltött el a tudat.
- Nem kell a pénzed Candy - ezt azzal a tipikus rosszfiús bájjal mondta,amivel azt tudta éreztetni milyen különleges is lehetek - majd más módon behajtod! Egy erőteljes pillanatig azt hiszem arra vágytam,hogy letépje rólam a bőrdzsekijét és beráncigáljon a hálószobámba,de ő nem tett semmit. Csak önelégülten mosolygott. Lassan,de biztosan felállt és felvette a pólóját a földről.
- De nem most Candy ne izgul. -És egy laza mozdullattal már fel is volt öltözve. Majd a kezét nyújtotta. Először nem értettem pontosan mire gondolom,de éreztem hogy lehámozza róla a fekete bőrdzsekijét. Ismételten egy szál fehérneműben álltam előtte. Mostanában ez szokásommá vált.
- Elmegyek reggeliért,mire visszajövök öltözz fel,mára meglepetésem van számodra!- Ezzel a végmondattal kiviharzott. Egyedül hagyott. De visszajön. Szóval elindultam a fürdőszoba felé,és készülődni kezdtem.

Következő fejezet:

Mélypont

Gillian összehajtogatta a vékony papírlapot, és becsúsztatta egy borítékba. Felemelte a kést az asztalról, leoltotta a villanyt. Odakint dühöngött a szél. Koromsötétben ücsörgött a szobájában, érdeklődéssel szemlélte a pengét, amivel néhány perc múlva véget vet az életének.

Tonynak már reggel óta rossz előérzete volt, már reggel eltökélte, hogy meglátogatja Gilliant. Most ért véget a műszakja a kávézóban, most indult el a lányhoz. Nem sejtett semmit. Egészen addig, amikor meglátta, hogy a házban egyetlen lámpa sem ég, még a kinti szinte teljes sötétség ellenére sem. Meggyorsította lépteit. Amikor becsengetett, senki sem jött ki. A kapu nyitva volt, hát bement. Így az ajtó is. Halkan bement, észrevette a koromsötétséget, de még nem gyújtott lámpát.
- Gill! Itthon vagy?
Nincs válasz.
Benézett a szobába. A penge villogott az enyhe fényben. Tony előtt hirtelen minden összeállt. Belépett a szobába, felkapcsolta a villanyt, és azonmód kitépte Gillian kezéből a kést, bármilyen erősen markolta is a lány.
- Jézusom, Gill! Mégis hogy gondoltad ezt?! Felfogod egyáltalán, mit akartál tenni? Komolyan eldobtad volna magadtól a lehetőséget? Istenem…
Észrevette, hogy a lány reszket, mint a nyárfalevél, szeme könnyes.
- És mi van, ha nem jövök? Akkor már nem élnél? Képes lettél volna?
Bólintott.
- Miért?
- Mert én árva vagyok, Tony. A szüleim meghaltak, alig ismertem őket. Olyan nagy baj, hogy együtt akarok lenni végre velük? Senki sem szeret engem. Úgyhogy most add vissza a kést. Most.
- Nem.
- Tony. Add. Vissza. A kést. Kérlek.
- Nem.
- Be akarom fejezni, amit elkezdtem. Csak egy vágás, és vége mindennek.
- Nem, Gill. Ha rajtam múlik, még nagyon sok évig nem fogod befejezni, amit elkezdtél. Ezt nem hiszem el. Mi az ott, Gill? Búcsúlevél?
- És ha igen?
- Te beteg vagy, Gillian. Én… nem tudtam, hogy ennyire komoly a helyzet. Miért nem szóltál?
- Te szóltál volna bárkinek a helyemben?
- Nem tudom. Én még sosem akartam öngyilkos lenni. Viszont téged el foglak vinni a pszichológushoz. Nem érdekel, mennyire tiltakozol, segítségre van szükséged. Most, azonnal.
Tony továbbra sem tudta elhinni, minek volt szemtanúja. Ő volt az egyetlen, aki látta, hogy törik össze Gillian, hogyan jut el arra a pontra, hogy képes lett volna véget vetni az életének. Az ő számára ez felfoghatatlan volt. Hiszen annyi mindent nem csinált még az életben! Tony hitt a boldogságban. Optimista volt, ő igenis hitt a napos oldalban.

Remekül megragadtad a halál előtti mélypont érzéseit. Mint kamasz lány azt hiszem mindannyian átélünk nehéz napokat ,de te annál sokkal többet tudtál szavakba foglalni mint amit érezni lehetséges. Nagyon jó lett ,újabb bizonyítéka a tehetségednek.
A halál lehelete
Hetedik fejezet , első rész :

[13 év alatt nem ajánlott ]

Női mivoltomat tekintve nem kevés időt töltöttem el a fürdőszobában,mire elfogadhatónak tartottam a kinézetem. Fekete hajam teljesen egyenes. Mint mindig. Akármennyire is küzdöttem ellene teljesen egyenes maradt. Már reménykedni sem próbáltam benne,hogy valaha esetleg kicsit begöndörödik. Még mindig vizes volt amikor elhatároztam,hogy keresek valami normális ruhát. Végül egy fekete szaggatott csőfarmer és egy világosbarna ujjatlan top mellet döntöttem. A topot betűrtem a nadrágomba,és rákaptam egy méregzöld kardigánt. Sőt már a világosbarna bakancsomat is felvettem,de Daniel még nem volt sehol. Nedves hajam továbbra is a hátam csapkodta amíg fel és alá járkáltam az apró konyhában. De Daniel sehol. Több,mint másfél óra eltelt és ő mégis sehol. Aggódnom kellene? Miért nem jön? Baja nem eshetett,hisz kidolgozott teste nagyon is jól szemléltette az erőviszonyait. Nem hiszem,hogy sok ember le tudná teríteni. Bár,ha belegondolunk nekem sikerült. Ha úgy vesszük a konyhapadlón történteket,akkor nekem sikerült. Hirtelen újra visszagondoltam a reggeli történésekre. Mintha újra a nyakamon éreztem volna Daniel leheletét,a hátamon kezének selymes simogatását és..
- Kész vagy Candy? - Daniel szokásos és megnyugtató hangja zökkentett ki az emlékeimből.
- Persze,mi tartott ilyen sokáig - egy laza mozdulattal kinyitottam az ajtót és melléléptem - és hol a kaja?
- Kész vagy? Még vizes a hajad?! És a kaja pedig még a boltban van,de gondoltam elviszlek valahova. - Ellenállhatatlan mosolyát megvillantotta,majd maga elé tessékelt és elindított.
- A hajam jelenleg nem érdekel,éhen halok,de ha éppenséggel nem hoztál kaját hol a fenében voltál?- Valószínűleg átöltözött és ő is hajat mosott,mert valami csillogott a feje tetején. Ráadásul már nem ugyanaz az öltözék volt rajta ,mint amikor elment. Fekete bőrdzsekije alatt most egy zöld Nike rövidujjú póló volt,és sötétkék farmert viselt amihez a szokásos fekete acélbetétes bakancsát vette fel.
- Elintéztem pár halaszthatatlan dolgot,de remélem nem vártál rám.
Végül inkább nem válaszoltam,mert nem akartam hazudni neki. Tűkön ülve vártam arra,hogy kopogtasson,sőt már nem csak a társaságára,hanem a reggelire is vártam. Vagy is lehet,hogy ebédre mert már fél 11 múlt. Csöndesen és egyenletesen sétáltunk végig a lakókocsiparkon,míg végül Daniel beterel a Larry's-be. Nem volt túl meglepő,hogy idejöttünk,de most sokkal jobban éreztem magam,mint a múltkor. Daniel a leghátsó boxba terelt,ahol szinte senki nem láthat minket. Intett a pincérnőnek, aki egyből hozott két hatalmas pohár kávét. Nekem egy tejeset és neki egy feketét. Hozzá pedig egy nagyon guszta reggelit. Omlett,szalonna és még pék is volt a tálon. De csak egy tálat hozott ki. Már éppen meg akartam szólalni,de Daniel a szokásos laza mozdulataival mellém csúszott,és hozzálátott a közös reggelinkhez. Én is hozzáláttam. Szerettem volna kiélvezni a pillanat bensőségét,de annyira éhes voltam,hogy nem tudtam ellenállni a gőzölgő kávénak és az omlettnek.
- Élvezed a reggelit Candy - lelkes bólogatásban akartam kitörni,de csak most vettem észre,hogy Candynak hív. Vajon mióta,és eddig miért nem vettem észre? Istenem annyira megbabonázott a mosolyával,hogy nem is figyeltem oda a részletekre.
- Miért hívsz Candynek? - A hangon kicsivel élesebbre sikeredett,mint akartam,de nem érdekelt. - Soha nem mondtad,miért így becézel!
- Ez egyszerű,mert a mosolyod olyan édes,mint a gyerekkori kedvenc epres cukorkám íze. - megvillantotta azon ritka pillanatokra tartogatott mosolyát,amitől megremegett a térdem. Daniel is észrevehette,mert kezét a térdemre rakta és folytatta: - Apukád szeretett rólad beszélni,te voltál a mindene. Mindig úgy emlegetett,"az én Candym". Amikor először megpillantottalak abban a boxban - nyújtózkodott egyett és átmutatott a kávézó másik felébe ,ahol a múltkor ültünk - megértettem mire gondolt. A mosolyod,egy olyan mosoly ami képes bearanyozni az egész életem.
-Egy élet hosszú idő ahhoz ,hogy csak egyetlen egy mosoly tegye szebbé!
-Akkor fogalmad sincs milyen babonázó a mosolyod. - A kezét le akarta venni a térdemről,de nem engedtem. Félúton az ő lába és az én lábam között elkaptam. Legszívesebben magamra rántottam volna,de fogalmam sincs honnan fakadtak az ilyen erős érzelmeim Daniel iránt.
- Én izéé..csa...csa...csak...szóval ,azt hiszem...szszeretnék ttőled bocsánatot kérni. - Erőteljesen elszállt a bátorságom ahogy hozzáértem bőrkeményedéses és érdes kezéhez. Felvillant bennem egy emlékkép amint ez a kéz nyúl be a pizsomám alá, amint ez a kéz simogatja a bőröm. - A reggeli miatt. Nem szszoktam ilyet tenni,de elkapott a hév.
Egy hatalmas és egyben önelégült mosoly terült szét az arcán. Pedig semmi nevetségeset nem mondtam.Az talán vicces volt,ahogy nagy nehezen kiböktem mit is akarok,de nem viccnek szántam. Bár nem tudom Daniel minek értette. A kezét kikapta az enyémből és átkarolt. Még közelebb húzott magához,arcát a nedves hajamba temette, szája a fülemet súrolta miközben beszélt.
-Én tartozom bocsánat kéréssel - olyan szenvedélyes hangon mondta,hogy nem tudta elképzelni ,hogy sajnálja.- tűrtőztetnem kellet volna az érzelmeimet,úgy érzem letámadtalak. De őszintén mondom,nem tudok igazából bocsánatot kérni,mert a veled töltött idő minden egyes pillanatát élvezem. Mindegyiket. És ez alól az sem kivétel ami a konyhapadlódon történt. - Hatásszünetet tartott ,és éreztem ,hogy most én mosolygok önelégülten. Nem egészen ilyen választ vártam,de Daniel megismerkedésünk óta minden egyes pillanatban valamilyen feszültséggel töltötte fel a testem.
- Remélem,te sem bántad meg. - Ez nem egy kérdés volt,tudom,hogy tudja , hogy nem bántam meg. Sőt,szerintem még élvezi is a tudatot , hogy ennyire a hatása alá képes vonni.
- Csak reméled? - Még saját magamat is meg tudom lepni, milyen fesztelen vagyok Daniel társaságában.
- Most vallomást vársz tőlem Candy? - még mindig a hajamba temette az arcát a fülemet simogatta a szájával,de tudom , hogy nem sokáig marad így. - Vagy valami többet? - A kezét amelyiket az előbb elkapta a térdemről most ismételten a lábamra tette. Csak most a combom vonalát kezdve vele simogatni. Vett egy nagy lélegzetet és benntartotta. Olyan volt mintha magába akarta volna szívni a lényemet. Teljesen újraéledt bennem az érzés amit Daniel társaságában éreztem. Ismételten akartam. Többet akartam.
- Tudod még órák hosszán át tudnék itt ülni,és veled lenni,a mosolyodat nézni,megnevettetni, neked suttogni, veled reggelizni, megérinteni....de már csak egy napon van itt.
-Daniel,ne. Kérlek ne. Nem kell elrontatod a pillanatot ,én ki akarom használni ezt az egy napot. És,akár még vissza is jöhetsz. Ha akarsz. Ha tényleg annyit jelentek. Még meg szeretnélek ismerni. Tudni akarok rólad mindent. MINDENT. - El sem tudom hinni,hogy arról akar beszélni ,elmegy. Majdnem mindent megkaptam tőle,és már amikor majdnem a kezemben volt az igazi boldogságom. A kitörésem az örökös borúból ami körülvesz....elhagy. El akar menni,végleg. A kezével elkapta az állkapcsom és maga felé fordított a tekintetem. Éreztem ahogy a szemeivel szinte felfal. Közelebb hajolt. Meg akart csókolni , de előtte még megszólalt:
- Nem akarok arról beszélni mi fog történni,ha elmegyek. Vissza akarok jönni,de talán nem lesz rá annyi esélyem, mint szeretném. De kérlek Candy az utolsó napot együtt töltsük. Boldogan. Szenvedélyesen. Még egy nap. Még egy nap. - Száját rá akarta tapasztani az enyémre,de sikertelenül. Feláltam a boxbol és kirohantam. Már csak egy nap. Ennyi. Még maradni sem akar. Nem is fog rám gondolni,ha elmegy. Csak egy nő lettem a sokból akit megkapott. Kitervezte,hogy még szépen m.gd.g mielőtt végleg elmegy. Roppant romantikus. Az ujja köré csavart. Az apám és Zac, mindenki csak eszköz volt. Én meg kishitűen belesétáltam a csapdába.

Ilyen érzésem volt.
Köszi!

A hétvégi tanulás helyet inkább írtam. Úgyhogy hoztam még egy részletet.
A halál lehelete
Hetedik fejezet , második rész:
Átgondoltam,hogy mekkora egy liba voltam. És most bánkódtam. Amiatt,mert szörnyű emberismerően bizonyultam. Amiatt,mert pont Danielnél tévedtem. Szerettem volna,ha minden amit gondolok csak hazugság,hogy mindjárt bekopog az ajtón és mindent megcáfol,elmondja az igazat,elmondja ,hogy szeret és nem feltétlenül a sz.x miatt. Mindent rendbehoz egy csokor virággal és egy nagy tábla csokival. De nem tette. Percre pontosan hat óra és harminckét perc telt el azóta,hogy Danielt ott hagytam a kávézóban. Neki pedig még csak lelkiismeret furdalása sem volt. Remek. Egy igazi bunkó volt az aki levett a lábamról. Akárhányszor visszagondolok minden együtt töltött pillanatunkra,az elmúlt hetekre sajog a szívem. A sötétkék pillantása,éjfekete haja,hihetetlenül izmos és szálkás teste. Nem tudtam utálni. Akartam. Minden porcikámmal utálni akartam,de nem tudtam.Egy hete ilyenkor együtt kávéztunk vagy éppen a könyvtárban segített nekem tanulni,esetleg rám erőltette fekete bőrdzsekijét,hogy ne fázzak meg. Mindent tökéletesen csinált. Magába habarított. Bánom,hogy annyira könnyűvérűen odaadtam magam neki. Pedig úgy éreztem valami hihetetlen erő húz össze minket. Mint amikor a mágnes magához kap egy fém darabot. Az ő szíve volt a mágnes én meg csak egy esetleg fémdarab ami rohant egyenesen a karjaiba. Minden szó amit mondott. "Candy. A mosolyod. Édes. Jól áll ez a szín. Tökéletes...." Csodálatos történet lett volna belőle,ha tényleg igaz lett volna. Minden. Igaz. Továbbra is a konyha boxban ülök. Hallgatom az óra kattogását. Minden másodpercben mozdul egyet. El kéne mennem a kórházba. Anyu örülne neki, de ott is annyi emlékem van Daniellel. Ez az egy hét mintha évekig tartott volna. Annyi mindent tudtunk együtt csinálni. A kórházi kanapén sírtam magam álomba Daniel karjában , amikor megtudtam,hogy anyut bevitték. Azt hittem a történelem ismétli önmagát. Borzasztó lett volna. A kórházi kanapén nevetett meg először miután kisírtam mind a két szemem. Még ez a konyha is az ő emlékét hordozza. Hát cs.ssze meg,mert akármit is akarok érezni vagy éppen nem érezni iránta ő még elmegy,és el is felejt. Nem tudom apám ténylegesen ismerte-e vagy ez is csak egy újabb hazugság,de akkor is csessze meg. Kevés ő ahhoz , hogy tönkretegyen. Kevés. Kevés. Kevés...

Világszínvonalú az, amit csinálsz. De komolyan.
Én is hoztam egy részletet a kilencedik fejezetből:

- Miss Shaw!
- Gyere, Gill. – szólt oda Tony a lánynak, és a biztonság kedvéért megvárta, amíg az feláll a meglehetősen kényelmetlen műanyag székből. Az ülőalkalmatosság minőségén azonban nincs mit csodálkozni, egy kisvárosi pszichológus rendelőjébe nem szabad jobbat elvárni. Gillian engedelmeskedett, pedig egyáltalán nem volt ínyére a pszichológushoz való utazás. Tony viszont ragaszkodott hozzá. A lány pedig valahol a szíve mélyén egyet értett vele.

Catherine, a pszichológus kellemes megjelenésű, a harmincas évei végén járó kedves nő volt. Nem gondolta volna, hogy egy szó szerint élet-halálkérdésről van szó, értelemszerűen, tekintve azt a tényt, hogy Gill még csak tizenhárom éves volt. Eléggé felszaladt a szemöldöke, amikor Tony elmondta neki, milyen ügyben jöttek hozzá.
- Szóval…
- Ugyan kérem, nincs mit szépíteni a dolgon, Gillian megpróbált öngyilkos lenni, és hogy ha nem lépek közbe, ez sikerül is neki.
- Régóta ismerik egymást?
- Egy jó éve. – válaszolt Tony, a lánynak továbbra sem akaródzott megszólalni.
- És… tudja, hogy miért próbált Miss Shaw öngyilkos lenni?
- Higgye el, erre én is nagyon kíváncsi vagyok.
Catherine, és Tony is Gill irányába néztek. A lány nem nézett fel rájuk.
- Talán… szerelmi bánatod volt?
- Nem.
- Akkor, drágám? Nem tudunk segíteni rajtad, ha nem tudjuk, mi bajod. Kérlek, áruld el.
- Magának élnek a szülei?
Catherine meglepett arcot vágott, de azért válaszolt.
- Igen. Miért?
- Az enyémek meghaltak – Gill felnézett – sok éve, egy autóbalesetben. Azóta egyedül élek, és arra kellett rájönnöm… hogy engem… senki sem szeret.
- Depressziós lettél? – kérdezte Catherine halkan, némi együttérzéssel a hangjában.
- Igen. Miért, ez ilyen törvényszerű dolog? – folytatta a lány.
- Olyasmi.

Nagyon szépen köszönöm. Amikor épp tanulni kell akkor van egy kis lelkesedésem mi mást csináljak. És emellett pedig be kell valljam te is inspirálsz. Mármint ki tud még egy műanyag széket is ilyen jól jellemezni? Te!
A mai napon szüleménye még egy folytatás.
A halál lehelete
Nyolcadik fejezet , első rész:
Mire igazán felfogtam mit is akarok csinálni már Zac verandáján álltam és lelkesen kopogtattam. Senki nem nyitott ajtót percekig. Zac borzalmas lenne,ha el akarna rejtőzni ugyanis ég a lámpája. Tudom,hogy itt van. A kérdés csak az,hogy egyedül-e. Eltelik még egy perc és még egy , mire félmeztelenül egy türölközőbe csavarva ajtót nyit és kérdő tekintettel végig mér.
- Jó estét ,Szépségem - ez a kisfiús mosoly,és azaz isteni test. Még a tervemet is sikerülhet végigvinnem. Zacre soha nem gondoltam másképp mint egy barátra. Valakire akire mindig támaszkodhattam. És most,itt állt előttem egy zöld türölközőben és a kék házi papucsában. A haja még nedves volt és a visszafogottan,de kidolgozott felsőtestén is vízcseppek csurdogáltak. Nem volt annyira tökéletes teste,mint Danielnek,de így sem panaszkodhatott. A hangneméből és a mosolyából ítélve észrevehette,hogy őt bámulom,tátott szájjal - kerülj beljebb!
- Zac, van most nálad valaki? - A hajamat kezdtem csavargatni miközben felé fordultam,és lerugtam a bakancsom. Elővettem a legnyájasabb hangom és a legtökéletesebb mosolyom amit az utálatos fogszabályzóm nyújthatott.
- Csak te és én,Szépségem! - Közelebb lépett és meg kellet emelnem a fejemet,hogy a szemébe tudjak nézni. - Mi szél hozott?
- Hát rengetegszer érdeklődtél a határaim felől - Feleltem kecses csípő rázás mellet. De távolról sem a lakóparki határokról akarok beszélgetni vele. Daniel azt hitte csak úgy kihasználhat,mint valami libát. De mekkora meglepetés érné,ha már nincs mit kihasználni,ha Zaccal vagyok. Egy részem utálta ezt a tervet. Zac volt az egyetlen normális társaságom apu halála óta,és most kihasználom,hogy Daniel bosszantsam. Szörnyű ember vagyok. De megteszem,mert igen is erős és független vagyok. Az vagyok. Remélem. Az vagyok, mert nem is Danielért teszem. Még akkor is ,ha a lelkem minden porcikája azt súgja , igen is érte. - és én kész vagyok átlépni őket. - Magamat is megleptem,hogy milyen könnyelműen hangzott a kijelentésem miszerint amúgy sz.xelnék vele.
- Tudod,te egyántalán,hogy mit akarsz? - kérdő ,de mosolygós tekintettel végigmért még egyszer,majd még közelebb lépet. - És biztos,hogy akarod? - Zac és köztem már alig pár cenit volt. Egy fejjel fölém magasodott. Lábujjhegyre álltam. Kezemet az izmos mellkasának támasztottam,és meg akartam csókolni. Nagyon is akartam. De nem az a erős és intenzív vágy hajszolt amit érezni akartam,hanem a bűntudat jeges keze folytogatot. Milyen barát lennék,ha kihasználnám csak,mert valami bizonyítani akarok magamnak? Danielnek? Nem. Ha már idejöttem végig fogom csinálni. Én már nem tudtam közelebb hajolni,most Zacan volt a sor. Lehajtotta a fejét és meg akart csókolni. Az ajka már majdnem az enyém volt,amikor kinyögtem a választ.
- Nem egészen.....
Zac meg sem rezzent a válaszomra. Mintha számított volna rá. Kezét még mindig a derekamon nyugtatta,és a száját sem emelte el,de nem jött közelebb és megszólalni sem akart. A válaszom őszinte volt. Ezt ő is tudta. A bűntudat jeges kezei már nem facsartak annyira,de még mindig nem éreztem jobban magam.
- Zac,mmumuszáj segítened nekem - könyörögtem. A fájdalom elviselhető,de a tudat,hogy hagytam magam,az már nem. És Zac mindig segített,csak most más módon akartam a segítségét.- kérlek. -Könyörögtem. Nem tudtam elképzelni mi más segíthet enyhíteni a tudatot. A tudatot , hogy majdnem egy emeletes barom kezébe adtam a gyengeségem. De , ha már most megfosztanak tőle, ha Zac megfoszt tőle nincs mit elvenni.
- Itt vagyok Szépségem - ajkával az enyémet súrolta,ahogy beszélt - mindig is itt voltam- hangja gyengéd,megnyugtató volt,de amikor kicsit elhúzódott komor tekintetet láttam rajta - és most is segítek,de nem ilyen módon.
- Nem akarok beszélni róla Zac - a hangom követelőző akart lenni,de inkább hisztisre sikerült. - beszélek eleget a pszihomókusommal erről.
-Clare -kezével végigsimította az arcom vonalát,és egy laza mozdulattal lerántott a földre. Most a konyhapadlón ültem,Zac ölében - tettem egy ígéretet Danielnek,és azt nem fogom megszegni.
- Még most is Danielről szól minden. Fél napon belül örökre elhagy,és te még most is a neki tett nyavalyás ígéretedet foglalkozol. Egy utolsó tuskó volt,én pedig egy hülye , hogy bedőltem neki....-egyenesen kitört belőlem minden ahogy meghallottam Zac szavait - remélem boldog vagy,én most beszéltem mindenről. Te jösz! - Még mindig Zac ölébe ültem,és dühömben ököllel vertem a mellkasát. Különösebben nem adta jelét annak,hogy érezné és ez még jobban feldühített.
- Daniel beugrott még utoljára - kezdte nyájasan - ,hogy elköszönöjön.
-Remek,én ezt nem mondhatom el!!
- Azt kérte óvjalak meg,mert fontos vagy neki,és szeretne vigyázni rád,akkor is ,ha távol van. - Elöntött a féltékenység a bűntudat és a harag. Hozzám nem jön el elbúcsúzni,de Zac lelkére köti,hogy óvjon meg minden sz.rtól.
- Nem akarom,hogy megóvj! Én dönthetek a saját sorsomról,és igen is tudok dönteni,és tudom mit akarok. Vagy éppen kit!
- Persze,hogy tudod Szépségem- egy szánakozó mosollyal kisimított egy hajtincset arcomból amit a nagy heveskedésem közben észre sem vettem. - De az a valaki,nem én vagyok ,hanem Daniel. Láttalak titeket együtt,de meg kell értened a szerelem nem egyszerű és kézenfekvő. A szerelem bonyolult,fájdalmas,kifürkészhetetlen és,ha beteljesül akkor csodálatos. Addig pedig meg kell érte szenvedi. Viszont én látom,hogyan néztek egymása,hogy reggeliztek együtt és szerintem a reggeli incidensedet a fél lakópart látta....-most sikerült kicsikarnia belőlem egy mosolyt.
- A fél lakópark? - hitetlenkedve néztem Zacre
- Bizony ám,én a helyedbe most meghúznám magam. - Zac mindig képes volt és képes is lesz jobb kedvre deríteni. Ő az egyetlen személy aki szerelmi szál és intimitás nélkül kihozza belőlem a legjobbat.
- Sajnálom,hogy ilyen borzalmas ember vagyok Zac, talán kicsit túlzásba estem,de érzem,hogy Daniel hazudott nekem. A kapcsolatunk annyira felfelé ívelt,hogy már el sem hittem. De még ő mindent tudott rólam, és én semmit róla . A titkai és a menekülése közénk állt.
- Daniel még itt van,beszéld meg vele.
Zac kijelentése annyira könnyelmű és hihető volt,hogy majdnem hanyatt estem. Itt. Mármint itt,itt. Beszélni akarok vele. Dühös vagyok rá,mert kételyek között hagyott itt,és mert soha nem mondta el semmiről a véleményét. Persze apámat leszámítva. De akár itt,akár ott van én most elmegyek hozzá és beszélnék vele mielőtt tényleg itt hagy. Megérdemlek egy lezárást. Csak ennyit.Semmi több. Egy lezárás.

Álom

Álmomban sok helyre eljutok
S emlékemben,
Erdőkön, völgyeken barangolok,
A természetben.

Csönd van, süvít a szél,
Én nagyon fázom,
Szemem előtt az ég,
Csak a csillagokat látom.

A hideg egyre nagyobb,
Jobban félek,
A szívem nagyon sajog,
Reménykedve nézek.

S egyre csak kisüt a nap,
Arcom mosolyog,
Idejöttél hozzám, Te angyal,
Fogadom a csókod.

Már nem fázom, már nem félek,
Nem vagyok magamban,
Itt vagy velem, s megvédesz,
Hogyha nagy baj van.

Álmom lassan véget ér,
Kivet az ágy,
Érzem a hangod énekét,
S felkelek már...

megint próbálkoztam:)

Az előző versed sem volt semmi ,de nekem ez most valahogy sokkal jobban tetszett. Nagyon jó lett. Az egész gondolatmeneted nagyon jól érzékeltetted szavakkal.

Jaj, köszönöm! Már alig vártam, hogy a géphez tudjak ülni, vártam már a folytatást.

Én a helyedben nem próbálkozásnak, hanem művészetnek nevezném, amit csinálsz. Ez a versed lenyűgöző, nekem nagyon tetszik!

Köszönöm, nagyon édes vagy!

Nagyon aranyos vagy, köszönöm szépen!

A szervizben
Pék úrnak is benzinre van szüksége hiszen sok péksüteményt kell még kiszállítania.
- Jó reggelt,Szalma úr! Remélem,a disznói győzni fognak a szépségversenyen!
- Kérem,töltse tele a tűzolsóautó tankját benzinnel! Készen állunk,bármikor szükség lehet ránk.
- Nagy a forgalom a benzinkúton,mi is mennénk már.
- Semmi gond,még bőven van benzinünk,csak várják ki a sorukat!
Itt van Ásó úr is,az építőmester.A markolónak sok benzinre van szüksége.Itt van anya is,hogy hazavigyen.Egy kanna benzinre van szüksége a fűnyíró géphez. Ez aztán mozgalmas nap volt!

- írta: icecream78

A halál lehelete:
Kilencedik fejezet , első rész:
Valószínűleg most szereztem meg a világ legesetlenebb és legbénább nőszemélye címet. Itt állok Daniel motelszobája előtt. Én hülye futok egy barom után,csak mert válaszokat akarok. Olyan válaszokat amik talán újra összetörnek,de én mégis akarom őket. Daniel a rövid kis románcunk alatt egyszer sem szándékozott megmutatni,hol bérelt szobát,ezért szükségem volt Zac segítségére ahhoz,hogy eljussak hozzá. Zac a világ legeslegjobb legjobb barátja,pillanatokon belül bedobott a kocsijába és átszáguldott a fél városon egyenesen egy elhagyott motelhoz. Ahogy kiszálltam a kocsiból valami borzalmas látvány került elém. Egyszintes,barna, elhanyagol épület. Hatalmas kivilágított betűkkel volt a háztetőre kirakva a motel neve: Nightlive motel. Minden második ablak be volt szögelve fadarabokkal vagy plédekkel. Az ajtó tárva-nyitva volt pár méterre a járda szélétől. Pár esetlen lépéssel megkerültem a a kocsit és el indultam a motel felé. Hallottam ahogy Zac is kiszáll a kocsiból és becsukja maga mögött az ajtót. Meg akartam kérdezni,tényleg biztonságos-e,de ekkor valaki fekete csuklyában elém ugrott és olyan erővel vert fejbe,hogy elájultam. Egy pillanatig nem láttam semmit. Majd minden egy hatalmas sötétséggé olvadt össze.

Igazából ez csak egy idézet, tegnap éjjel jutott eszembe, nem tudtam aludi. Nem tudom mennyire van értelme, de azért leírom: "Ki tollát véres tusba meríti,
Ne akarjon életre szóló verset írni."

Nekem ez most nagyon tetszik! Milyen jó hatással van rád az álmatlanság, én is így vagyok ezzel.

Nem is merek ide írni ennyi jó írás között.>< Ne bántsátok szegény kis vackaimat még kezdő vagyok.^^

Farewell
Sötétség borította be a tájat, s holott már évek óta rettenetes hőség uralkodott a Földön, most rettenetesen hideg volt. Will is fázott, de most nem ez kötötte le a figyelmét. Sokkal inkább az, hogy hátulról lökdösik, miközben neki be van kötve a szeme. Úgy érezte magát, mint egy sakkbábu. Felszólították rá, hogy tartsa előre a kezét, és ő mintha madzagon rángatnák, mások parancsa alá helyezte magát. Tenyereibe hűvös, hosszúkás tárgyat fektettek, egy pisztolyt. Aztán kiadták a parancsot: Lőj! Ugyanaz történt, mint előbb, akarata ellenére engedelmeskedett. Sortüzet adott. Kétségbe eset sikításokat hallott, és vér fröccsent az arcába. Jól tudta mi történt és elborzadt tőle. Legszívesebben üvöltött volna, de nem tehette. Gyűlölte magát a tehetetlenségéért, és gyűlölte azokat, akik irányítják őt. Érezte, ahogy löknek rajta és egy hatalmas lyukban hullik lefelé. Most meghal, de már nem érdekelte. Csak zuhant.
Will verejtékben úszva ébredt koszos kis ágyában, ébresztőórája ismerős hangjára.
- Idióta álom… - morogta egyre mélyebbre ásva magát a paplanban.
Az ablakon kinézve narancssárga felhőket látott, amelyek szinte elvesztek a rózsaszínes égbolton. Ezek szerint még csak pirkad. Már épp a fejére húzta volna a takarót, amikor barna szeme a naptárra siklott. Október 27., a tizennyolcadik születésnapja, és egyben a besorozása napja. Remek! Még több ok, hogy ne akarjon felkelni. Kényelmesen elhelyezkedett és befejezte az előbb félbe hagyott mozdulatot. Lassan elkezdett neki derengeni, mintha azért állította be volna az órát, hogy ne akkor törjenek rá, amikor alszik. Nem szívesen, de kikászálódott az ágyból. Feltúrta a fél szobát, mire a zoknis fiókjában felelte, amit keresett. A cetlit, amire ráírta születésének percre pontos időpontját. Már csak negyed órája maradt az érkezésükig. Fogalma sem volt mit csinálhatna addig. Mivel nem vihet magával semmit, csomagolnia nem kell, az édesanyjától már elbúcsúzott, Marie pedig látni sem akarja. Egyszóval mindennel végzett, semmi dolga, de nem hagyta nyugodni a lány. Tegnap elment hozzájuk, de azt mondták neki nincs itthon, holott jól látta az ablakban elsuhanó ismerős alakot. Megértette őt, hiszen egyiküknek sem hiányoznak a könnyek. Talán jobb is így. Inkább nem gondol rá, inkább semmire sem gondol, csak kimegy a konyhába és iszik egy kávét. A nap már némiképp bevilágította a helyiséget, még is gyújtott lámpát. Nem jó most a félhomály, szabad utat enged az emlékeknek... Vajon a bátyja is így érzett? Johnatan se volt még kész elengedni a szabad akaratát, s az életét? Sosem mondta el neki, nem volt, aki felkészítse rá. Az anyja mindig óvta az apró számú, megnyomorult háborús veteránoktól. Ő pedig túl fiatal volt ahhoz, hogy megértse. Még most sem érti… hogy lehet az, hogy a háború a hozzájuk hasonló vajnyi kevés túlélő ellen folyik? Hogy az egykor virágzó Földön a romaliok elenni összefogás helyett az emberek egymást ölik egy kis búzáért? Hogy megannyi gyermek árvává, nő özveggyé, férfi gyilkossá válik egy értelmetlen csatáért?... Undorító.
- Will! Will! – Marie állt a konyha szürke ablakában és kétségbeesetten üvöltött.
- Marie… - A fiú csak suttogni, mert, mint ha attól tartana a lány köddé válik és elillan. A gondolat, hogy Marie itt van a mennyekbe emelte, de a tudat, hogy többé nem láthatja szétmarcangolta és elevenen elégette. Hiszen ilyen a szerelem nem? Bánat és öröm, fájdalom és megnyugvás keveréke. Elvesz, hogy adhasson, letaszít, hogy felemelhessen, néha ég, néha csak parázslik, de a végén maga is porba hull. Az emléke pedig elkísér, és elviselteti a háború fájdalmát. Hiszen miért is, éljen ha nincs mibe kapaszkodnia? Neki pedig van, hisz szeret. Kell neki! Odarohant és kimászott a lányhoz, de nem jött a szájára, aminek kéne, mindössze annyi: – Mit keresel itt?
- Muszáj volt, hogy még egyszer lássalak! – zokogta. Szürke íriszét elhomályosította a könny, barna hajzuhatag lepte fejét melyet Will mellkasára döntött. A fiút átjárta a melegség. Marie pedig csak hosszú percek után szólalt meg újból. – Meg hát… - nézett fel szipogva, majd elmosolyodott. – csak fel kel köszöntselek a szülinapodon.
- Azt hiszem nagyon megsértődtem volna, ha nem tennéd. – Ő is megpróbálkozott egy mosollyal bár neki nem ment olyan jól. – Már csak két percünk van. Menjünk be!
Azzal kézen fogta kedvesét, és hamarosan már a nappaliban ültek egy ütött kopott díványon egy koszos pokróccal.
- Miért nem a romailok ellen harcoltok? – Marie vádaskodó hangnemre váltott és dühösen nézett maga elé. Mindig is kissé naiv volt, ez pedig most sem volt másképp. Will el szerette volna neki magyarázni, hogy a világ gonosz és ostoba azért nem az ádáz szörny, hanem saját maga ellen fordul, hogy ő ugyan távol lesz, de mindig gondolni fog rá és azt szeretné, ha megtalálná a boldogságot… annyi mindent kéne még mondania, de az óra csak jár. Kilenc másodperc…
- Szeretlek Marie! – suttogta. Gyengéden megcsókolta a lányt. - Örökké.
Négy…
- Én is szeretlek. – A lány hangja akadozva szólt, a sírás kerülgette.
- Légy boldog Marie!
Három… Kettő… Egy… Dörömbölnek az ajtón. Vége van.

És egy versecske^^

Csendben
Hamis hangok szállnak, s az elrontott dallam,
Csendben éneklünk, hogy senki meg ne hallja,
Hogy ne lássunk szájak szögletében mosolyt,
Melyet maró gúny szült, s megvetésben honolt.

Eszünkbe jut egy groteszk emlék, sugallat,
Csendben nevetünk, hogy senki meg ne hallja,
Hogy ne fedje fel magát hangban a lélek,
Hisz a nevetés pontos tükre a létnek.

Gyere csöndben, végtelen játék az élet,
Az nyer, akit nem bántanak, tedd meg téted,
Az nyerhet csak, ki csöndben, ki rejtve marad,
Veszt ki magából többet add, mint engednek a falak.

Árnyak hada mind a borzalmakat sugallja,
Csendben félünk, hogy senki meg ne hallja,
Hogy ne éljenek vissza görbe kardokkal,
Ne kelljen találkoznunk nevető arcokkal.

Szívünk a reménytelenséget túlszárnyalja,
Csendben szeretünk, hogy senki meg ne hallja,
Hogy láthatatlanul olvadhassunk majd el,
Álltathassunk magunk, s senki ne rúgjon fel.

Gyere csöndben, végtelen játék az élet,
Az nyer, akit nem bántanak, tedd meg téted,
Az nyerhet csak, ki csöndben, ki rejtve marad,
Veszt ki magából többet add, mint engednek a falak.

Forró könnyünk a fájdalom előcsalja,
Csendben sírunk, hogy senki meg ne hallja,
Hogy ne lássák, hol törtek el, mint az üveget,
Ne tudják hol hagy ki szívünk egy ütemet.

Tudjuk, a sors az igazságtalant vallja,
Csendben élünk, hogy senki meg ne hallja,
Hogy ne taposhassanak el, ha mehetnénk fel,
Csendben poshadó virágként hervadunk el.

És egy szöszmösz:3

Füst vitte el
Szürke por vagyok a cipőd talpán,
Mely nem sár, s nem morogsz miatta,
De észre nem veszed.

Színes pont, kit eltakar egy oszlop,
Kinek láttad, ismered fényét,
De át nézel rajta.

Üres visszhang vagyok, kit nem hallasz,
Hiába üvölt a füledbe,
Te csak nevetsz szaván.

Monoton nesz vagyok csupán, éjjel,
Ki untat ugyan, de nem zavar,
Bár még is jobb ha nincs.

Görbe tükör, mely csúnyának mutat,
Melytől elfordulsz, és leköpöd,
Mert szörnyen hasztalan.

Bor vagyok, mit már régen megittál,
S csak üres üvegét pöckölöd,
Hátha széjjel törik.

Cigaretta, mit éppen elszívtál,
S hanyagul ledobod a földre,
Majd meg is taposod.

S már a porban is maradok.

Szürkület
Mindenki keservesen sír. Én nem tudok könnyeket hullatni még nem fogadtam el. Nem teszek mást, mint, hogy hagyom a szelet belekapni fekete ruhámba. Meredten a koporsó fölé bámulok, nézem a borús tájat. Az ég szürke, az eső enyhén szitál, a fák már csupaszok és ridegek csak itt-ott árválkodik rajtuk egy-egy levél. Nem tudjuk, mikor esnek le, de mind lehullik egyszer, kivétel nélkül. És hova kerülnek? A hideg, koszos porba. A fa, sem tudhatja, mikor válik meg utolsó levelétől, de amikor ez megtörténik ő is halott lesz. Egészen csupasz… Észrevetted, hogy a kopasz fák nem tűnek, egészségesnek? Pedig azok, csupán a lelkük beteg. Én úgy érzem, egészen elhaltam legbelül. Honnan tudhattam volna mikor hal meg? Ha tudom, egész biztos elmondom neki, hogy szeretem. Egészen, biztos ott ülök mellette és kapaszkodom belé, mintha így megtarthatnám az életnek. Pont, úgy ahogy ez a bükk kapaszkodik végső levelébe, reménytelenül mégis kitartóan. Úgy érzem a fának jobb, ő mindig ott van… Ő sosincs messze, távol. Ő nem csak táviratban értesül szerette haláláról. Én…Én teljesen őrült vagyok. Fákról fantáziálok, csak, hogy ne keljen tudomást vennem édesanyám haláláról. Minden testvérem, édesapám, rokonom temetésén bőgtem, de most, hogy lehullattam utolsó levelem is képtelen vagyok elfogadni. Teljesen kiürültem. Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy én nem virágzom, ki ha vége a télnek és jön a tavasz… Én kopasz maradok, öröké bús és illékony, mint a szürkület. Csodás nap után a leghosszabb és kínzóbb az éj, de mindig vannak csillagok, akik vigasztalják a nappal, egy újabb kialudt élet haláláért. Ellenben a szürkület, egyes egyedül van csillagok, visszatérő levelek nélkül. Vajon bűn lenne, ha egy öröké kopasz fa szándékosan elsorvasztaná magát? Vajon bűn lenne, ha egy késsel vetnék véget a szenvedésemnek? Olyan könnyű lenne. Csak egy szúrás az örök szomorúsághoz képest. Nincs senkim, akinek ezzel fájdalmat okoznék, mindenki, akit szerettem vagy szeretett halott. Valójában a világnak tennék jót ezzel… Senki sem szereti a magányos öröké csupasz fákat… A szürkület, minden nap feljön. Egyedül van az idők kezdete óta mégis, minden nap feljön a maga szomorúságában, és beletörődik, hogy vége szakadjon valami jónak. Mindig is csodáltam a szürkültetett… Hát most őrült leszek követtem őt, olyan leszek mind a szürkület… Szomorú leszek, üres az idők végezetéig… de minden nap feljövök.

Kilencedik fejezet utolsó részlete:
- Miss Shaw, mit gondol, lehetséges lenne, hogy következő alkalommal egyedül jöjjön el? Szerintem szabadabban tudnánk beszélgetni.
- Hát, jó.
Gillian valójában abszolút közömbösen állt a dologhoz, neki mindegy volt, csak szabadulhasson. Otthon akart már lenni, nagyon. Bár a pszichológus szimpatikus volt neki, a szakmája egyáltalán nem. Nem értette, mit keres ő itt.
Az iskolában hosszú, gyötrő napok következtek, amelyeket csak nehezen tudott elviselni. Egész nap, a hét öt napján el kellett viselnie a kíváncsi tekinteteket, a kétséget, hogy vajon ők tudják-e, mi történt. Vajon érzik-e, hogy ennek a lánynak szilánkosra tört a szíve?