Saját írások, novella, vers, bármi

imádom amikor a tetőfokig fokozod a feszültséget, tehetséged van hozzá
sajnálom,hogy a nátha miatt nem tudtál elaludni , de helyette valami remek született
A halál lehelete
Tizenhatodik fejezet , első rész:

[14 éves kor alatt nem ajánlott]

A lakás teraszán állok. Az idő már beesteledett. Egyetlen egy csillagot sem látni az égen és ez egy kicsit megijeszt. Régen anyukámmal számolgattuk a csillagokat az égen alvás elött. Ha nincs csillag az égen , nincs itt megszámolni. Őszhőz képest meglepően kellemes az idő. Meleg szél simogatja a csupasz bőrömet a combomon és a karomon. Mineszotában nyáron is ritka a jó idő,nemhogy ilyenkor ,de örömmel fogadom a szél susogását. A cipőmet lerugtam magamról pár órával ezelőtt amikor elszundítottam a kanapén. Jó érzés volt egy kicsit aludni rémálmok és emlékképek nélkül. Az elmúlt napokban álmatlan éjszakáim voltak. Bevillanó képeket láttam apámról a kórházban, tévképzeteket anyámról a boncasztalon , és álmokat Danielről mellettem. Ettől a kis alvástól már most sokkal elevenebbnek érzem magam. Majd kirobbanok ahogy a friss levegő átjárja a tüdőmet. Beszívom a levegőt majd óvatosan kiengedem. A legnyugodtabb mozdultam a mai napom. Most először érzem magam kicsit is erősebbnek mint amilyennek a történek előtt gondoltam volna. A levegő simogatása és a fekete égbolt látványa feltölt. Mintha nem lenne lehetetlen. És remek dolog ezt érezni a napokig tartó önsanyargatás után. Felemeltem a jobb kezemet, mintha meg tudnám fogni vele a holdat. A trikóm felcsúszott így megmutatva az éjszakának a meztelen derekamat. Lábujjhelyre állva nyújtózkodtam a hold után amikor valaki selymes keze siklott a csupasz bőrömre a derekamon. Érzem a leheletét a nyakamon , ahogy visszaállok a lábamra. Csak most vettem észre , hogy mezítláb vagyok. A cipővel együtt a zoknimtól is megszabadulhattam , de ahogy a hideg kő egyenletesen simul a talpamra nem bánom ,mert úgy érzem fagyos energia jár át a lábfejemen keresztül. Úgy érzem emberfeletti erőt kapok ahogy magamba szívom az őrölt kávé és a benzin keverékének illatát. "Daniel" leheltem,de ő nem válaszolt csak lassan, érzékien végigsimította a nyakam vonalát az ajkával. Az maradék józan eszem azt ordította , hogy forduljak meg és ordítsam le amiért hajlandó volt hetekig kételyek közt hagyni, alig hozzám szólni , amolyan se veled se nélküled kapcsolatba kergetni. De én elnyomtak ezeket a gondolatokat. Már annyira régóta érezni akartam Danielt. Az igazi Danielt. Az érzés amit akkor éreztem amikor megláttam belépni a Larry's ajtaján árnyéka sem volt annak amit most kavarog bennem. Már akkor tudtam ,hogy valami a felszín alatt húz hozzá és habár még mindig nem teljesen jöttem rá mi is volt , mi is azaz érzés, nem érdekelt. Ez egy pozitív érzés , és rég nem volt szerencsém ilyenhez. Daniel keze a toppom szegélyével játszott miközben továbbra is a nyakamat simogatta. Óvatosan megfordultam az ölelésében és a szemébe néztem. Nem láttam benne nyomát se a napokban felgyülemlett dühnek és feszültségnek. Csak éhségét láttam benne, mintha éhezett volna arra , hogy együtt lehessünk. Én éheztem arra , hogy hozzá érhessek és az amit most a szemében láttam azt mutatja , hogy ő is. Daniel meg akart csókolni ,de én nem hagytam ezért sikertelenül csak az arcomra tudott egy puszit nyomni. Olyan régóta kínoz a vágy , hogy vele lehessek , hogy nem adom meg magam ilyen könnyen. Minden egyes pillanatot szeretnék az emlékezetembe vésni ,ha esetleg nem lehetne újra esélyem ilyen romantikára akkor legalább az emlékbe tudjak majd kapaszkodni.
- Mi a baj? - suttogta Daniel a hajamba. - Nem szeretnéd , hogy hozzád érjek? - Kétségbeesést és félelmet véltem hallani a hangjából. Örömmel töltött el a tudat , hogy fél elvesztegetni a pillanatot.
- De. - Jelentettem ki magabiztosan.- Csak előtte szeretném kiélvezni a pillanat bensőségét, szeretném magamba vésni minden mozzanatát. - Suttogásra halkítottam a hangom és Daniel füléhez emelve a számat folytattam. - Megtanultam várni.
Daniel egy meggyötört sóhajt hallatott majd elhajolt tőlem , kihúzta magát és lehunyta a szemét. Levette rólam a kezét és hagyta visszahullani azt a helyére. Átadta magát nekem. Egy pillanat múlva áthúzta a fején a pólót és ledobta a kőre. A szeme még mindig csukva volt. Most rajtam a sor. Egyik kezemet gyengéden végigsimítottam kidolgozott hasizmain ,míg a másikat a dereka vonalától indulva a gerincén csúsztattam fölfelé. Elidőztem szálkás mellkasán és a nyakán. Végül mind a két kezemmel a nyakába kapaszkodtam. Ellenálltam a kísértésnek és még egyszer alaposabban szemügyre vettem az arcát.
-Candy. - A hangja egészen szenvedő volt. - Megkínzol?
Nem válaszoltam. Elemeztem kellemes napbarnított bőrét, sűrű és hosszú szempilláit. Hüvelykujjammal elsimítottam egy odatévedt éjfekete hajtincset ,utoljára végignéztem majd lehunytam a szemem és átadtam magam az élvezetnek. Először megfontoltam hajoltam oda Daniel ajkához. Finom és kimért csókot adtam ,de aztán Daniel átvette az irányítást. Egyre erőteljesebben ,egyre követelőzőbben csókolt. Az egyetlen megoldás az éhsége csillapítására az volt , ha úgy csókolt mintha fel akart volna falni. A távolságtartás és a hideg fagyosság leple most lehullott róla. Egyre forróban csókolt. Nyelvével bejárta a számat , mintha ott keresne válaszokat mindenre ami köztünk van. Fogaink mintha összeütköztek volna az érzelmek és a szenvedélyek hatalmai között ,de Danielt ez nem érdekelte. Kezeivel a megragadott és felkapott. Lábamat a derekára szorítottam és úgy próbáltam még közelebb húzni. Fejemet az égnek emeltem , de a szemet nem tudtam kinyitni a gyönyörtől. Daniel egy mozdulattal követelőzően letépte rólam a trikómat és a pólója mellé a földre hajította. Ajkával szenvedélyesen harapdálta a fülemet miközben elindult a lakásba. Éreztem ahogy gyors léptekkel átvág a nappalig ,hallottam ahogy kivágódott a hálószobája ajtaja. A következő dolog amit ismét éreztem , hogy hátam a matracnak csapódok ahogy Daniel letesz az ágyra. De ő sem távolodott el, pillanatokon belül ismét magamon érzem az egész lényét. A belőle áradó hőt, a szája puha érintését a kulcscsontom. Körmeimet erőteljesen Daniel hátába mélyesztettem ahogy még közelebb akartam tudni magamhoz. A szája sarka mintha kicsit megremegett volna a fájdalomtól, de ügyet sem vettet rá. Csak még tovább és még akaratosabban csókolt. Mint amikor egy kisgyerek hosszú várakozás után Karácsonyra végre megkapja kedvenc kisautóját és utána addig játszik vele örömében amíg véletlenül ki nem törik a kiskocsi egyik kereke. Danielt olyan erővel húztam magamra , hogy féltem mindjárt eltörnek a bordáim , de nem érdekelt. Hirtelen nem érdekelt az , hogy Daniel miért érzett kénsztetést , hogy rám ugorjon , miért nem beszélt velem semmi komolyról , mi történt vele ma. Csak a vágy érdekelt. A vágyam. Daniel keze eddig a lapockámat simogatta ,de most egy bizonytalan mozdulattal a nadrágom fele tereltem a kezét. Nem kellet erőszakoskodnom Daniel csak még erősebben szorított a matracba , a gerincemmel már éreztem az ágyban található rácsokat , de fittyet hánytam a fájdalomra. Nyelveink teljesen összekapcsolódtak ,és hirtelen már csak egy szál fehérneműben feküdtem Daniel alatt. Amilyen erősen akartam az előbb magamról lerántani a ruhámat, most olyan erősen szerettem volna elsüllyedni az ágyban. Kicsit eltoltam magam Danieltől és végignéztem magamon ,majd rajta. Fintoroghatnékom támadt. Az utóbbi napokban nem különösebben ettem. A bőrömön keresztül úgy ütöttek át a bordáim , mintha át akarnák szakítani azt. Hasam beesett volt és furcsán terült szét a széles csípőm felé. A fenekem még mindig hasonlóan nagy volt mint a múltkori kalandunk alkalmával és szerencsémre a mellem sem ment össze, de elöntött a szégyen ahogy összehasonlítottam magam Daniel tökéletességével. Látszott rajta , hogy gondosan ügyel az étkezésére és a mozgására egyaránt. Meg akartam szólalni , sivítozni , hogy mennyire nem illünk össze és szánalomból nem kell a szenvedélye, de Daniel egy eddiginél sokkal hosszabb és érzelmesebb csókkal belém fojtotta minden kételyem. Amikor elhúzodott , hogy levegőt vegyen rajtam volt a sor. Kezemmel gyorsan kikapcsoltam Daniel övét és a lábaink segítségével lerugdostam róla a farmerját , ami csörömpöléssel hullott a padlóra. Végigcsókolgattam Daniel izmos nyakát , beletúrtam sűrű hajába , magamba szívtam az illatát és készen álltam. Mindenre. Daniel kezével gyengéden végigsimította a gerincem vonalát, beleborzongtam az érintésébe. Finoman alrébb billentette a hajamat majd megállt a melltartóm kapcsánál.

Ma nekiültem, és megírtam még egy fejezetet, amiben igyekeztem részletesebb lenni. A helyszínek a végén (az erdő, tó) pedig igaziak, ma reggel lementem oda sétálni, és lejegyzeteltem a dolgokat.

Gyorsan élni, lassan halni
Második fejezet
Mychal előszed a szekrényéből egy filmet, és közli velünk, hogy nem több, mint másfél órás, szóval kilencre biztosan vége lesz. Hosszú, egyenes barna haja ráborul vékony karjaira, amivel belehelyezi a DVD-t a lejátszóba. A televízió fénye elsötétíti Mychalt, amint előtte áll, így szépen kihangsúlyozódik kecses alakja és magas termete. Csak nézem őt és egy pillanatra felmerül bennem, hogy több nekem, mint legjobb barát. De ez nem lehetséges, hiszen… Megmagyarázhatatlan okokból nem lehetséges, és kész.
- Készen álltok egy jó kis filmezésre?! – kérdezi egy olyan ragyogó mosollyal keskeny arcán, hogy most szebb, mint valaha. Sőt, gyönyörű. Nem felel senki. Mychal leül, de még mindig nézem, bosszantóan komor arccal. Csak remélem, hogy nem látja. Félek kimondani a szót, még magamban is, de én szeretem őt. És ezt nem tudhatja meg.
- Jó kis filmnek ígérkezik – vág közbe Maddie, aki köztem és Mychal között gubbasztott eddig szótlanul, bebugyolálva egy plédbe. Ő is gyönyörű. De ő máshogyan. Máshogyan.
Egyszerűen képtelen vagyok másra koncentrálni, csak Maddie megérkezésére és Mychal iránti vonzódásomra, ami nagyon bánt engem. Mindenre figyelek, csak a filmre nem. Azt sem tudom, mikor kéne rajta nevetni, s mikor sírni. Utóbbit úgysem tenném meg. Madison fekete haja mögött Mychalt nézem, amint koncentrál és élvezi a filmet. Furcsa érzésem van, és amint ez előjött, Mychal elmosolyodott, de nem a filmen. Szerintem tudja, hogy figyelem.
- Joanna, szerintem inkább a filmet kéne nézned, és nem engem bűvölni – feleli huncut mosollyal az arcán. Még Maddie is nevetésben tör ki, amitől kínosan érzem magam. A két legfontosabb embernek az életemben sikerült zavarba hozniuk. Szép. Álmosan érzem magam, a kanapé sarkába húzódok és kezdem érezni, hogy nemsokára elalszok. Jobb is, legalább kicsit elfeledem a ma történteket.

***

Reggel cigarettafüst és kávé együttes illatára ébredek. Eszembe jut, hogy Maddie minden reggel egyszerre cigarettázik és kávézik. Félek, hogy egyszer tönkre fogja magát tenni, de még fiatal, úgyhogy nem rágódom ezen. Hiszen, a tegnap halott, a ma egy újszülött, a holnap pedig most fogamzik. Szeretem ezt az elvet követni. Az ablakon kinézve fehér tájat látok. Havazott az éjszaka. A kanapén, ahol aludtam, találok egy pár tiszta zoknit, fekete pólót és szaggatott nadrágot. Mychalé. Felveszem, mert csak nem mehetek sehová ebben a borzalmas öltözetben, ami még tegnap maradt rajtam. Nem tudom, merjek-e kimenni, vagy tettesem még az alvást, mert sejtésem sincs, hogy Maddie hogy értette Mychal kis megszólalását. De nem maradhatok örökké itt, eme napsütötte, fehér falú nappaliban, úgyhogy megkeresem a két lányt. Csoszogva lépkedek végig a nappalin, az előszobán, majd kisétálok a ház elrejtett teraszára. Ketten ülnek az ott lévő, fából összeácsolt asztalnál, Mychal a napilapot olvasgatja, nővérkém pedig cigarettázik, miközben néha-néha belekortyol a kávéjába. Csak néz ki a fejéből, előre, a napfelkeltébe és a havas tájra. Most kevésbé szép, inkább szomorúnak tűnik. Talán csak akkor tetteti magát boldognak, amikor a közelében vagyok? Azt hiszem, hogy titkol valamit, de ma úgyis mindent kiderítek, mert megígérte, hogy egy jó kis séta közben el fog mesélni mindent. Remélem így is lesz.
- Jó reggelt – mondom a fejemet fogva, ugyanis iszonyatosan hasogat.
- Helló – feleli Mychal, aki szintén bánatosnak tűnik. Lehet, hogy téves gondolat, de kezdem azt érezni, hogy a testvéremmel együtt tudnak valamit, amit nem árulnak el nekem.
- Gyere Joanna, egyél valamit, aztán elmegyünk egy kicsit és megbeszéljük a dolgokat – mondja aggódva Madison.
- Nem vagyok éhes.
- Enned kell.
- Nem kell.
- Oké, te tudod, én nem fogok veled veszekedni, felnőtt nő vagy. Ha akarod, elmehetünk a közeli erdőbe egy kicsit sétálgatni, hogy megbeszéljük azt, amit tegnap elkezdtem.
- Jó.
- Mi bajod van?
- Semmi. Menjünk.
Erre már nem kapok választ. Maddie felkapja a kabátját és beviharzik a házba a teraszról. Követem. Én mindössze a bőrdzsekimbe bújok, de azt is szépen lassan teszem, nem akarok sietni. Még csak nem is vettük figyelembe Mychalt, és ő is mindössze intett, amit csak én láttam, drága nővérem elhagyva kedvességét, oda se bagózott.
- Gyere – feleli, majd maga elé tol, és a lapockámat fogva vezet ki az ajtón.
Össze-vissza mozgok, utálom, amikor érintést érzek a testemen. Ettől összekócolódik a hajam, az arcomra zuhannak a hosszú, hullámos sötét tincsek, amelyeket azonnal hátrasimítok. Cirógatják száraz hátamat, ami arra késztet, hogy oda nyúljak. De inkább nem teszem meg, nem terelem Maddie figyelmét magamra. Végigsétálunk a napsütötte utcán.
- Na, akkor vágjunk bele… Azt hiszem, te nem is emlékszel, hogyan kerültünk el egymástól és a szüleinktől. Szerintem ezzel kezdem.
*1977*
- ”Tavasz volt. A nap akaratlanul sütött az égen, láttam rajta, hogy rosszat sugall. A lágy szellő simogatta a bőröm, a házunk előtti dombon ültem, anyukám almás pitéjének illata keringett a levegőben. Apukám a mögöttem elhelyezkedő műhelyben munkálkodott. Fa illata is érződött, és így keveredve a süteménnyel, a szabadság édes érzését keltették bennem. Hátra pillantottam, és akkor jöttél te, a kis fekete, fodros ruhádban, rám mosolyogtál és mellém ültél. Tudtuk, mi lesz velünk, de csak néztünk, s néztünk előre, egy szó nélkül. nem kelletek hangok, ízek, képek, hogy megértsük egymást. Egyre gondoltunk. Ekkor megérkeztek. Egy fehér autó, de mi csak elmosolyodtunk.”
Most kezdek emlékezni, és megállok egy pillanatra, amitől Maddie is befejezi a beszédet. Balra tőlem egy aranyos fakunyhó áll, amelynek udvarában lévő fenyőfák sokaságán áthatol a napfény. Szépen, lassan olvasztja a havat. Ropog a hó a talpunk alatt, ami, ha úgy vesszük, elég vicces hangzású. A tóhoz, a jó öreg befagyott tóhoz érkezünk. Ott már szinte minden megtalálta menedékét. Csak nézzük, és nővérem folytatja beszédét.
- „Először téged, majd engem kaptak fel, és vittek el. Be, a sötét és sivár autóba, ahol nem láttunk semmit. De felkészültek voltunk. A szüleink, akiknek még talán a nevükre sem emlékszel, bezártak mindent a pincébe, mert tudták, hogy egyszer értünk jönnek. Shawn és Julia voltak a legjobb emberek, akiket ismertünk. A szüleink.”
Madison átölel. Kissé elővigyázatosan, de én is őt. Mondaná tovább, de én megállítom.
- Ne folytasd. Elég.

A halál lehelete
Tizenhatodik fejezet, második rész:
Hideg levegő csapta meg a bőröm. Már nem égetett Daniel testének a melege , már nem szorultam a bele a matracba erős testének szorításától. Daniel az ágy szélén ül, erősen zihál. Háttal van nekem ,de innen is látom ahogy mozog a válla minden egyes levegővételnél. Nem értettem mi miatt ugrott le rólam olyan hirtelen. Már a kezébe adtam mindenem. Eluralkodott rajtam a szégyen. Én neki adtam minden viszont neki ez sem kellet. Odakúsztam Daniel mögé az ágyon. Fekete alsónadrágágában csak még vonzóbbnak láttam ezért nem tudtam megállni , hogy a hátára nem tegyem a kezem. De rosszul tettem , hogy próbálkoztam. Daniel egyből arrébb pattant az ágyon, még mindig teljesen háttal nekem ,de most már megszólalt.
-Clare, én...nem érhetsz hozzám. - Nehezen vette a levegőt, gyorsan és sajnálkozva beszélt. - Amikor megérintesz egyszerűen elönt a vágy és én, én sajnálom de én nem tudok leállni. - A hangja bűntudattól volt terhes. De én nem akarom , hogy sajnálja azt ami történt , vagy éppen azt ami majdnem megtörtént. Odalopóztam hozzá , óvatosan nehogy újra felpattanjon és kirohanjon a szobából. Már nem lélegzett olyan gyorsan ,ebből azt feltételeztem , hogy kicsit lenyugodott. A fejemet a lapockájára hajtottam,kezemmel pedig átöleltem hátulról és a hátának beszéltem.
-És mi van , ha én nem akarom , hogy leállj? - Meg szerettem volna mutatni neki , hogy nem minden csak rajta múlik. Finoman tetem fel a kérdést ,mert nem akartam ,hogy még jobban eltávolodjon.
- Nem akarod? - Megfordult mint aki kész rávetni magát rám ,de végül nem tette. Közelebb húzódott és erős karjaival különösebb erőfeszítés nélkül az ölébe emelt. A hosszú lábaim szinte egybeolvadtak Danieléivel. A hátam mögött beletúrt a takaróba és mielőtt még kíváncsiskodhattam volna a fejem keresztül rám húzta az egyik kötött pulóverét.
- Ez nem csak rajtad múlik Egyetlenem!
Daniel most először becézett valami hízelgő szerelmes módon. Önelégült mosoly terült szét az arcán ,ahogy látta mennyire elpirulok a becézés után.
- Tényleg, ez nagyon meglepő, érdekelne kin még? - Kérdeztem vissza félig viccelve , hogy tereljem a témát a paradicsom vörös arcomról.
- Azt hiszem van egy kis beleszólásom.
A karjaim Daniel nyakába akasztottam és közelebb hajoltam. Gyengéd csókot adtam neki majd elhajoltam. Szerettem volna rákérdezni igazából miért pattant le rólam,de Daniel látta a szememben a kíváncsiságot és már az előtt belekezdett a monológjába , hogy bármit is tettem volna.
- Hány éves is vagyok Candy? - Kérdezte gúnyosan.
- Ne már Daniel , komolyan? Most azon fogsz fennakadni , hogy 17 vagyok. - Szánalmas nevetés tört ki belőlem. Ez lett volna legrosszabb magyarázat ami miatt nem akart.
- Dehogy is. Csupán csak számolni kéne azzal is ,hogy én 21. - Megvillantott egy önelégült mosoly , ahogy észrevette , hogy őt méregetem. Ismételten elpirultam ,de ezt nem láthatta, mert a mellkasának támasztottam a fejem. - Clare, apád tiszteletreméltó ember volt. Attól fogva , hogy megismertem csak rólad áradozott. Amikor ott voltál , csak egy fehérneműben alattam az jutott eszembe , hogy apád nem méltányolna ha megrontanám a szeme fényét még azelőtt , hogy komolyabbra fordult volna a dolog. - Lágyan beszélt. A lehelete a hajamat kócolta ahogy lélegzett. Kellemes önelégültség járt át,amiért egy olyan srácot szemeltem ki magamnak aki még ad az apám véleményére. És Danielnek sajnos igaza volt. Nem sok időnk volt komolyabban belemerülni a másik világába, mert hol az engem , hol az őt ért sebek begyógyításával foglalkoztunk. A kor különbség kicsit sem érdekelt. De nagyon hálás voltam Danielnek amiért igazi lovagként viselkedett,akkor is ha így éppenséggel teljesen kikészített.
- Főzök egy kávét - Mondtam tématerelés képen.
-Candy este 11 óra. - Elterült az ágyon és magával rántott. - És már olyan régóta nem aludtam egy jót egy ilyen lenyűgöző lány társaságában. Kérlek maradj velem ma este! - Daniel könyörgött. Meglepett , hogy van egy ilyen sebezhető oldala is , de egyben jól esett , hogy nekem most megmutatta ezt. Befészkeltem magam az ölelésébe. Az éjszaka folyamán még beszélgettünk,susmorogtunk mindenféléről majd Daniel megnyugtató szorításában aludtam el. Nagyon jól esett egy ilyen biztos kézben aludni. Talán mégsem süllyedtem el a Titaniccal. Most sokkal inkább érzem magam annak a Rosenak aki boldognak táncolt Jackal ,vagy aki gondtalanul pózolt amíg lerajzolták. Gondtalannak érzem magam Daniel mellet.

Gyorsan élni, lassan halni
Harmadik fejezet
Maddie és én egymásra támaszkodva nézzük a havas tájat. A kezemre hullik egy könnycsepp. Az övé. Bele sem merek gondolni, hogy mik kavaroghatnak a fejében, amik az enyémben nem. Nem tudok semmit a múltamról, csak annyit, hogy sötét. Ez pocsék. Pocsék érzés. Egészen elölről kezdte életem történetét, és azért állítottam le őt, mert azt hiszem, de csak hiszem, hogy nem vagyok képes végighallgatni az elvileg kegyetlen múltamat. De erőt veszek magamon.
- Mond tovább! – súgom gyengéden a fülébe, és közelebb bújok hozzá. Mandarin illata van, cigarettával keverve. Ez is, akár a sütemény és a fa illata, a szabadság édes íze. Muszáj szipognom, mert meg vagyok fázva, de zsebkendőt nem hordok magamnál. Remélem nem kelti benne azt az érzést, hogy sírni fogok.
- „É-és, amikor a szülein… - kezd neki a könnyeivel küszködve – Sajnálom.
- Ne sajnáld. Ha nem akarod, ne mond el. Mond csak azt, hogy veled mi történt az öt év során.
- Megígértem, és tudod jól, hogy azért is megtartom a szavam, ha a kishúgomról van szó – feleli, de most már bánatos mosollyal az arcán. Átkarolja a hasam, ami kissé zavaró, mert én nem az a tipikus sovány típus vagyok, található rajtam nagyon minimális számú zsírpárnácska, ami egy ilyen átkarolással könnyen észlelhető. Az állát a vállamra támasztja, nem mondom, hogy fáj, de nagyon nyomja a csontom.
- „Amikor betettek minket az autóba, már túl késő volt ahhoz, hogy azt kiáltsuk „Szervusz, mama, szervusz, papa!”. A mama sokat mesélt nekem erről akkoriban, olyan 5 éves korom körül, de te akkor még meg sem születtél. Világra jötted után, egy szót sem ejtett róluk neked, nekem. Mindössze a pincébe zártak minket, de sosem mondták, hogy miért, puszta jóindulatból. Én már biztos voltak benne, hogy miattuk, akik egyszer eljönnek. Féltem, hogy nem csak engem visznek el, szóval egy napon a pincében, erőt vettem magamon és elmeséltem neked, hogy mi fog történni, azért, mert azt szerettem volna, hogy felkészülj rá. De mostanra már biztosan nem emlékszel rá, volt egy csúnya… Ezt majd később mesélem el.”
- Csúnya? Csúnya mi?
- Mondtam már, hogy később mesélem el, amikor már mindennel tisztában leszel. Most csak összezavarna. – eltávolodik tőlem, és megcsap a hideg, amit eddig nem éreztem nővérem melegítésének köszönhetően. Tovább sétál, felfelé az ösvényen, amely a városba vezet. Nem látni a végét, olyan meredek és magas. Fák veszik körül, de pár keskeny ág között látszik egy ház. Gordoné. Gordon egy idős, egyedül élő bácsi, akinek a város szélén van farmja. Nem beszéltem még vele sokat, de azt hiszem, jobban érzi magát egyedül. Amikor besétálok a városba, boltba, vagy úton az egyetemre, akkor szoktam látni, amint műveli a földjét, az állataival társalog. Ezen gondolkodva jut eszembe, hogy holnap hétfő. Egyetemre kell mennem.
- Kérlek szépen, mondd el. Nem bírok addig várni. – felelem, s leülök egy vaskos ágra, amit valószínűleg még nagyon régen vághattak le a felettem magasodó, karcsú és magányos fáról. Nem érzem a súlyom. Csak ülök, akár egy fagyoskodó pihe eme bánatos őszvégi napon. Minden szótlan, minden halk, mindössze Maddie halk zokogását és a szellő lágy simogatását hallani. Kissé olyan ez a pillanat, mint a nap, mikor elraboltak minket. De akkor minden boldogabb volt. Én nem érzem, hogy sírnom kéne. Talán még mindig túl gyenge vagyok hozzá.
- Jól van, jól van, de hidd el, meg fogod bánni, hogy elmondtam, mielőtt tudnál mindent.
*1986*
„Hat éve történt. Az általánosból való ballagásod után kiengedtek minket az árvaházból, mert megígértem, hogy gondodat viselem. Egyik, teljesen jelentéktelen ismerősünknek volt egy régi autója, amit ingyen nekünk is adott. Sokáig tiltakoztam ellene, de a te mosolyod, amit le sem tudott senki törölni az arcodról, a gyönyörűséged meggyőzött, hogy azzal menjünk. Pedig bárcsak ne vett volna rá! De csak örömet szerettem volna szerezni.”
- Ki a jelentéktelen ismerős? – vágom közbe, érdeklődően figyelve nővérkém indulatos arcát.
- Csupán egy jelentéktelen ismerős. Nem szeretnéd tudni. És most, kérlek hadd folytassam.
„Nagyon öreg járgány volt. Én elégedetlenül figyeltem, de te még mindig hullámos tincseiddel az arcodban, életteli mosollyal vártad, hogy végre beleüljünk, és elinduljunk életünk nagy útjára. Nem tudtuk hova akarunk menni. Azzal érveltünk, hogy valahol majd úgy is kikötünk. Megkaptuk a kulcsot, én elővigyázatosan kinyitottam, pontosabban szinte kirántottam a kocsi ajtaját, és elhelyezkedtem a vezető ülésbe. Iszonyatos bűz áradt ott, de nem is lehetett másra számítani egy ilyen régen használatos eszköztől. Egy darabig nézted a jármű nekünk adományozóját, aztán behuppantál mellém, akkorra már könnyes szemekkel, de még mindig őszinte mosollyal.
- Köszönöm – mondtad, majd mindketten hallgattunk. A csendet megtörve elindítottam az autót, és a motor zúgása átjárta a teret. Kéjesen integettél Neki, majd kifordulva az országútra, a nagy semmibe, nekivágtunk az útnak. Egy darabig beszélgettünk, tudod, átlagos dolgokról, kiveséztük a sulis fiúkat, és igen, egy szerelmed sem alakult ki az életben, mégis boldogabb voltál fiúk nélkül.”
Boldogabb voltam fiúk nélkül. Kiráz a hideg, átjárja az egész testem. Nem tudom, milyenek ők, pedig az egyetemen is bőven van belőlük, de azon a helyen nincs egy barátom, ismerősöm sem. Valószínűleg ez megmagyaráz mindent, ami Mychallel kapcsolatos. De ez így még mindig zavaros.
„Aztán, rángatni kezdett az autó, lassabban kezdett menni, és a lámpái is kiégtek. Eléggé megijedtünk, de segítségről álmodni sem mertünk, ötpercenként járt arra autó, annak is lehetetlen lett volna szólni este, a vak sötétben, nem látott volna semmit.”
Maddie előveszi a cigarettáit a zsebéből, kiránt egyet a dobozból ösztönös mozdulattal, előkeresi az öngyújtóját, majd azt a kezembe nyomja.
- Meggyújtanád nekem? – kéri tőlem, odatolja az arcát, szájában a gyilkosával, hogy gyújtsam meg azt. Hüvelykujjam benyomom az öngyújtó tetejébe, amitől lángra lobban. Odatartom a szálhoz, amit feszesen tart az ajkai között. Elég bizonytalan vagyok, ha ilyen dologról van szó. Pár másodpercig ott tartom, majd elveszem. Jól csináltam. Madison magába szív jó sok füstöt, majd megkérdezi:
- Kérsz egyet?
Még sosem fogtam a kezemben igazi cigarettát. Az is lehet, hogy megfulladok tőle, így elsőre. De valamibe bele kell fojtanom az érzéseim.
- Adj, kérlek – mondom, szinte remegve. Olyan érzés ez, mintha egy nagy vizsga előtt állnék. Pedig, ó, dehogy.
A kezembe nyom egy szálat, én pedig óvatosan a fogaim közé helyezem. Puha és simogató. Maddie megfogja az öngyújtót, szemet szúró pontossággal a cigaretta végéhez helyezi, majd egy mozdulattal meggyújtja nekem, gonosz mosollyal az arcán, de jó szándékkal. Már ha lehet ez jó szándék. Bizonytalansággal beszívom a füstöt. Átjárja a tüdőm, csíp, szúr, mindent érzek, csak jót nem. Ettől köhögni kezdek, de csak egy darabig, aztán megszokom. Szinte érzem, ahogyan a hamu lerakódik a tüdőmre. Egész kellemes. Ettől nővérem nevetésben tör ki, amitől én is elmosolyodom.
- Egész jól bírtad, ahhoz képest, hogy elég puhány vagy – visszateszi a dobozt és a gyújtót a zsebébe – Más vagy, mint voltál.
- Tudom. Tudom, jól – ismét magamba szívom, majd szépen lassan kifújom a füstöt a testemből. Madison szótlanul hátat fordít, és óvatosan lépkedve lefelé indul a keskeny úton. Büszkeséggel töltve követem, miközben újra és újra magamba szívom, majd szabad útjára engedem a káros cigarettafüstöt. Jobb, mint hittem. Közben teljesen megfeledkezem arról, amit Maddie mondott, és hogy folytatnia kéne. Egyszer kíváncsi vagyok rá, most pedig egyáltalán nem érdekel. Minden egyes másodpercben más ember vagyok.

Sötétlila krizantém, második rész, hatodik fejezet:

Folytatás

Gillian elkövetkezendő néhány napja önmarcangolással telt. Egyetlen nap alatt dőlt romba húsz év munkája, hiába próbálta minden erejével elfelejteni Mattet, most hirtelen újra megjelent a férfi, ráadásul a saját házában. Ő pedig megcsalta a férjét. Undorodott magától, minden porcikája reszketett, amikor felidézte a történteket, ez pedig elég gyakran megtörtént.
A férje viszont semmit sem vett észre az egészből. Ez megdöbbentette Gilliant, viszont egy kicsit meg is nyugtatta, mert akkor nem volt olyan feltűnő, hogy már közel egy hete nem aludt szinte semennyit sem, és az esetek kilencven százalékban lesírja a szemfestékét…
Az eset után egy jó héttel, egy keddi napon felkereste Cat-et, a pszichológusát, akivel még mindig jóban voltak. Jó darabig meg sem tudott szólalni, amikor viszont mégis, akkor is csak annyit tudott kinyögni, de még azt is borzasztóan halkan:
- Matt visszatért.
Felnézett Cat-re.
- Hogy érti?
- Egy jó hónapja, a szerkesztőségbe felvettem a húgát, Edith- et riporternek. Nem tudtuk elkerülni a találkozást, viszont múlt szombaton, amikor egyedül voltam otthon, ismét eljött.
- És? Történt valami maguk között?
- Megcsókolt.
- És nem tudott ellenállni neki.
- Nem. – Gillian megrázta a fejét.
- Nem túl jó ötlet ismét beengedni az életébe ezt a férfit, ezt maga is tudja. Gondolt már rá, mi történne, ha a férje megtudná?
- Másra sem tudok gondolni.
- Ó, istenem, Gillian. Sejtettem, hogy ha még egyszer találkozik ezzel a férfivel, lelki beteg lesz. Hát semmit sem változott?
- Úgy tűnik.
És elsírta magát.

Egyenesen imádom az írásaid
A halál lehelete
Tizenhetedik fejezet, első rész:



Bacon szalonna és tojás illatára ébredtem. Daniel még mindig mellettem feküdt és karjával erősen magához szorított. Nem fájt az ölelése , sokkal inkább védelmező gesztuskánt hatott. Ahogy kinyitottam a szemem vakító napsütés sütött be az ablakon. Nem értettem , hogyan hisz október vége felé járunk és ilyenkor errefelé nem szokott sütni a nap. Kibontakoztam az ölelésből , de mielőtt felkelhettem volna az ágyból Daniel megragadta a bokám és maga alá rántott. Játékos mosolya a legszebb reggeli látvány volt.
- Menekülsz? - Kérdezte barátságosan.
- Kéne? - Kérdeztem vissza izgatottan. Daniel szeme ragyogott , de most nem attól a vágytól amit tegnap láttam rajta, sokkal inkább úgy mint egy akaratos kisgyerek szeme mielőtt megkapná a csokiját amit tegnap este elvettek tőle.
- Nem hiszem.- Lehajolt és megcsókolta a homlokomat. - Tudod, a tegnapi beszélgetésünk...mi a véleményed? - A hangja játékos és kihívó volt, és a szemében is láttam még mindig azt az akaratos vágyat ,ezért nem mertem egyből válaszolni.
- Mit kéne gondolnom? - Kérdeztem óvatosan. Daniel nem válaszolt csak lekapta rólam a pulóverét. Hirtelen túl ruhátlannak éreztem maga. Daniel tegnap tisztázta , hogy szeretne tőlem addig távol maradni amíg le nem zárjuk ezt a dolgot a Sátánnal , de most mintha meg sem történ volna beszélgetés csak félbeszakadt volna az álma annyival , hogy elaludtunk.
- Talán az ellenkezőjét. -A kijelentése ijesztően kimért volt. Lehajtotta a fejét és végig akarta csókolni a mellkasomat ,de nem engedtem neki. Megpróbáltam kicsusszanni alóla,de ő túl erősen szorította rám a testét.
- Ugyan már, Candy te bátor lány vagy. Mutasd meg ezzel is a nagyvilágnak , hogy nincs mitől félnivalód. - Kezével óvatosan lekapta a melltartóm pántját a vállamról. Továbbra is ki akarta szabadulni alóla,de reménytelenül. Daniel 70 kg izom volt, én pedig 55 kg csont , bőr és helyenként zsír. Semmi más. - Tegnap még te voltál olyan akaratos. Te buzdítottál engem. Most megkapod amit akartál! - Daniel egyre gonoszabb és türelmetlenebb hangom szólt hozzám. Nem tudom honnan jött ez a mocsok oldala , de ha nem fogná le a kezeimet most szívesen megütném.
- Daniel,kérlek...most viszont nem szeretném. - A hangom elhaló és kétségbeesett volt, és ahogy elnéztem Daniel arcát nagyon is élvezte a helyzetet. - Talán itt van Zac, nem akarnám úgy csinálni , hogy ő is itt van. - Hadartam.
-Jajj, nem kell aggódnod, nincs itthon. Elment elintézni pár ügyet. - Ördögi vigyor lett urrá Daniel arcán.
- Daniel, én nem vagyok benne biztos , hogy most szeretném. Este,más volt. - Próbáltam éllel és erővel megtölteni a hangom , de reménytelenül.
- Megígérem , hogy óvatos leszek veled, Egyetlenem. Na aggódj , jó kezekben vagy. -A hangja hallatán egyre inkább undorodtam tőle. Kezével az alsóneműm után nyúlt,de még időben rántottam el a derekam. Soha nem tudtam elviselni amikor valaki rám akarta erőltetni magát, és az intimitás erőltetésével Daniel túl lőtt a célon.
- Engedj már el! Én tudom , hogy mikor állok rá készen, és biztos , hogy nem ebben az erőszakos pillanatban. - Amilyen erősen csak kitelt tőlem belerúgtam Daniel hasába és kicsusszantam alóla. Felpattantam az ágyról , de nem voltam elég gyors Daniel keze újra megragadta a bokám , hanyatt rántott és én így bevertem a fejem olyan erővel az éjjeli szekrénybe , hogy majdnem eszméletemet vesztettem. Nem tudtam megszólalni. Csak foltokat láttam. Daniel fölöttem van. A melltartóm mintha már nem lenne. "Nee" suttogtam. Talán Daniel is hallta csak nem érdekelte. Mintha éreztem volna valamit az alvázamban,vagy már csak képzelődtem , fogalmam sincs. "Ez fááj" leheltem még az utolsó erőfeszítésemmel és elájultam.

Hetedik fejezet első részlete:

Cat nem tudott segíteni rajta. Gillian viszont továbbra sem tudta, mit tegyen. Ez így nem volt teljesen igaz, mert tudta, hogy az lenne a példás, a helyes megoldás, ha be sem engedné a férfit, mindemellett azt is tudta, hogy ehhez nem elég erős. Egész egyszerűen nem képes rá.

Jövő hét végén, szombaton Gillian már fél nyolckor felébredt. Csakhogy maga mellett üres volt az ágy. Helyette egy apró papírlap árválkodott a párnán. A nő felkapta.
„El kellett mennem, este jövök, Tony”
Ennyi. Mindössze ennyi. Hat szó, az is csak úgy lefirkantva, és máris lőttek a hétvégéjének. Csak ennyire fontos neki a házasságuk. Hiába, lassan el kellett ismernie, ez a tökéletes élet lassan kezd szertefoszlani. Ráadásul csakis az ő hibájából.
Ebben az új felállásban, hogy ismét egyedül van, attól félt a legjobban, hogy Matt megint beállít. Akkor mihez kezd? Mit csinálhatna?
Délután erre is fény derült. Háromkor, pont, mint az előző eset napján, kopogtak az ajtón. Nem is nyitotta ki. Amíg be nem szóltak.
- Ugyan Gillian, tudom, hogy itthon vagy, nyisd ki, légy szíves!
Ez az ő hangja.
Kinyitotta az ajtót.

Második részlet:

- Menj el…
Erőtlen, borzasztóan halk, olyan rekedtes, hogy leírni sem lehet, a hangja olyan fájdalmas, mintha a világtörténelem minden terhét ő cipelné. És őszintétlen. Hazug. A baj csak az, hogy ezt Matt is tudta.
- Nem hiszek neked, Gillian. Az a csók, a múltkor… Nem volt véletlen. A lelked mélyén nem is akarod, hogy elmenjek, csak azért mondod, mert félsz, kiderül az, hogy… Még érzel irántam valamit.
A nőnek könnyes volt a szeme, amikor felnézett a férfira, minden szenvedésének okozójára. Most itt az alkalom, hogy megkérdezze, és akkor, ha tudja rá a választ, akkor nem talán nem emészti majd magát ezen.
- Mit akarsz tőlem, Matt?
- Téged.
Újból megcsókolta. A nő nem tiltakozott, ahhoz túlságosan gyenge volt, és a tiltakozásnak értelme sem lett volna. Hagyta. Aztán azt is hagyta, hogy Matt bevezesse a hálószobába.

Nyolcadik fejezet első részlete:

Sírógörcsök

Nem volt tudatában annak egyik pillanatában sem, amikor megcsalta a férjét. Sosem hitte, hogy képes erre. És mégis. Mérges volt magára. Gyenge volt, minden tekintetben. Elég volt neki annyi, hogy húsz év után visszatérjen egy emlék, és ő hagyta, hogy besétáljon az életébe, azután sokkal mélyebbre…
Alig egy óráig maradt, aztán elment. Pont úgy, mint annyi évvel ezelőtt. Jó, ha vannak állandó dolgok az életben.
Fél ötkor ismét egyedül volt, már kezdett sötétedni január lévén. Egészen addig bírta sírás nélkül. Akkor viszont már nem. Úgy zokogott, mint talán soha életében, egész testében reszketett, úgy érezte, minden porcikája sajog, és meg akart halni, már megint…
Nem is hagyta el az ágyat, még az után sem, hogy a férfi elment. Összekuporodva sírt az ágyban, ha annyi ereje lett volna, akkor elmegy. Égette a lepedő. Úristen, hogy volt erre képes… és az volt a legrémesebb, hogy két férfit szeretett, most mégis egyedül zokogott. Senki sem volt mellette, ezekben az órákban nem. Ez fájt neki a legjobban. Matt most vajon elégedett? Így már jó neki? Hogy így elbánt vele? Ismét megharagudott magára. Nem Matt a hibás, csak is kizárólag ő a hibás, hogy beengedte, először az ajtón, aztán magába is… Ő volt gyenge, bűnbe esett. Megérdemli, hogy bűnhődjön. Legalábbis ezt hitette el magával.
Vajon mi lett volna, ha Tony így talál rá? Egész éjjel ezen a kérdésen gondolkodott, természetesen egy percet sem aludt. Tony hét órakor jött haza. Akkor már nem sírt, csak reszketett. Legszívesebben mindent elmondott volna, de nem tette. Alig beszélt. Aztán éjszaka egy ágyban feküdtek, megint. Abban az ágyban, ahol… Nem mert elaludni, pedig fáradt volt. Tudott volna. Csak bámult a sötétbe. Mást nemigen tudott tenni. Biztosan rémálmai lettek volna, ha elalszik, és azt nem bírja ki, legalábbis sírás nélkül nem. Azt mivel magyarázza? A férjének, akinek örök hűséget fogadott?

Előre is bocsánat az offért.
Úgy döntöttem, hogy ezt a történetet inkább abbahagyom, így őszintén szólva nagyon elhamarkodott voltam, mikor elkezdtem írni ide. Na mindegy, három darab fejezet legalább megtalálta itt a helyét. Azért fejeztem be, mert nem igazán van tovább elképzelésem a lány szemszögéből, meg a történet is olyan semmi, inkább valamilyen akció/sci-fi szerűbe kezdek bele, de arról máris több elképzelésem van, a későbbiekre tekintve is. Még majd eldöntöm később, hogy azt leírom-e ide. A Ti írásaitokat pedig folyamatosan olvasom, nagyon tehetségesek vagytok!

Sziasztok, megint itt vagyok. Így a téli időszakot felidézve írtam egy téli verset, remélem elnyeri a tetszéseteket.

Téli gyengédség

Végre tél van, esik a hó,
Itt a puha, meleg takaró.
Mosolygok, mert tudom már,
A téli boldogság sosem fáj.

Meleg tea, finom sütemény,
Régi filmek élvezetén,
Csak eszembe jut egy kis emlék,
Mind jobb lenne, ha veled lennék.

Az én tetszésemet elnyerte, nagyon jó hangulatú vers lett.

Köszönöm!

Sajnálom ,hogy abbahagyod ezt a történetet,mert szerintem egyre inkább ráéreztél,de ha úgy érzed...remélem ,hogy a későbbi történet is mejelenik majd itt.

A halál lehelete
Tizenhetedik fejezet, első rész:

Zihálva kaptam fel a fejem a párnáról. Lesöpörtem magamról Daniel kezét és amilyen gyorsan csak tudtam kiugrottam az ágyból. Most sem voltam elég gyors. Daniel egyből előttem termett és aggodalmas tekintettel kérdezett.
- Mi a baj Candy, történt valami? - Lesimított egy izzadságcseppet homlokomból és folytatta. - Jól vagy? Hova sietsz? Candy én megvédelek. - Átérző és biztonság érzetet keltő hangon beszélt,de nem tudtam kiverni a fejemből amit láttam. Vagy ami átéltem ,pontosan nem tudom.
- Megvédsz? Hozzá ne merészelj érni még egyszer! - Dühösen ordibáltam Daniellel. Már a látványától is hányingerem támadt.
- Azt hiszed, attól , hogy beütöttem a fejem abba a rohad éjjeliszekrénybe még semmire nem is emlékszer!?? Akkor rohadtul tévedsz! Hogy van merszed ezek után a megmentőmet játszani. - Folytattam volna az ordibálásomat,de ahogy Zac lépett be az ajtón ,egyből elhallgattam. Felé rohantam és mögé léptem. Védelmezőn elém állt, és álmosan megszólalt.
- Mi a fene történt Szépségem?! - Kérdezte értetlen fejjel.
- Mióta vagy itthon Zac - Kérdeztem vissza. Nem emlékszem , hogy hallottam volna ajtó nyikorgást vagy hasonlót ,de mi van ,ha ő is bűnrészes ebben.
- Nem is tudom. Talán 11 után értem haza. Még beszélgettetek amikor elmentem aludni.És most elárulnád mi fenéért ordibálsz? - Zac kedvesen és türelmesen tette fel a kérdést,de nem akartam válaszolni. Nem állt össze a kép. Még csak hajnali kettő van, ezt a falon található óra jóvoltából tudom. De amikor Daniel...amikor ő és én,akkor reggel volt. Átaludtam volna egy egész napot? És nem is tűnt fel senkinek? Zac itt volt?
- Clalre alig aludtam az egész héten, és még csak három órája vagyok itthon. Légy szíves mond el mi folyik itt. Vagy,ha csak rémálmod volt megint akkor beszéljük meg és aludjunk.
- Három órája vagy itthon. - Mondtam inkább magamnak,mintsem neki. Rémálom. Úgy csengett ez a szó a fülemben,mint valami gyerekjáték sípolása. A számban keserűséget éreztem. - Álom. Daniel. Három óra. Napsütés. Minesota. Október. - Elismételtem magamban a kulcsszavakat egymás után újra és újra amíg értelmet nem nyertek. Éreztem ahogy a szívem a torkomban dobogott,de most nyugodtabb és halk hangom szólaltam meg.- Zac,feküdj csak le. Elintézzük.
Zac megvakarta a borostáját,megvillantott egy kisfiús mosolyt majd kisétált a szobából. Daniel felém fordult , de nem mert közeledni. Talán attól félt , hogy újra elordítom magam,de eszem ágában sem volt. Nyilvánvaló. Csak egy álom volt. Daniel soha nem lenne velem erőszakos és ilyen, gyomorforgató. Odarohantam hozzá és a vállába temette az arcom. Könnyek áztatták a Daniel által rám adott pulóvert,de nem érdekelt. "Sajnálom" suttogtam Daniel csupasz mellkasának ," nagyon sajnálom" . Daniel megsimította a kezével a hajamat,mintha egy vígasztalnivaló kislány lennék ,aki most esett el először a biciklijével.
-Semmi baj. Minden rendben. - Válaszolta elgyengült és rémült hangon.
- Daniel semmi nincs rendben. - feleltem. - A világ legrosszabb barátnője vagyok.
- Eszedbe se jusson ilyenre gondolni -vágott a szavamba Daniel.
- Tudod,csak egy álom volt, de mégis annyira valós volt. Azt hittem igaz. Amikor felriadtam azt hittem , hogy vége,mert az álmom végén elájultam. Megtörtént. - Keserves hangon magyarázkodtam. Szörnyen éreztem magam már csak a feltételezés miatt is. A térdem kibicsaklott és leroskadtam az ágy szélére.
-Clare, miről álmodtál? - Daniel leguggolt az ágy mellet , hogy egy magasságba legyen velem. Kialvatlanak tűnt. Szemei alatt lila csíkok húzódtak,valószínűleg csak akkora aludt el amikorra én kiugrottam az ágyból.
- Rólunk. - Nyögtem ki. Még nem álltam rá készen , hogy elmondjam milyen beteg és elrettentő dolgokról álmodta,ezért hatásszünetet tartottam.
- Ez azért annyira nem rossz.- Törte meg a csendet Daniel. - Tudom nem vagyok a legjobb szőke herceg, fehér lovon tipik, de ....-hezitált mielőtt fel merte volna tenni a kérdést. - mit csináltam az álmodban?
- Daniel , én sajnálom. Nem akarom. Nem akarod tudni. - Nyafogtam. Minden egyes újabb betű megformázása nehezemre esett. A szívem úgy éreztem mint ,ha egy citrom lenne. Egy citrom amit az imént facsartak ki , hogy limonádé legyen belőle.
- Héj , nyugi. Nem erőltetem. Ha fáj rá visszaemlékezi nem kell. - Danielt csak is a jó szándék vezérli. Most még nagyobb bűntudatom van az álmom miatt. Daniel már felállt guggoló helyzetből , hogy elmenjen,de nem tudnám elviselni , ha most én rejtegetném előle az igazat. Megragadtam a csuklóját és utána ugrottam. Megszédültem a hirtelen felugrástól , de próbáltam nem gondolni a fejembe kavargó zűrre.
- Itt voltunk. - Mutattam körbe. - Csak reggel volt. Reggelit főztél. Aztán hirtelen megváltoztál. - Elkezdtem hadarni ahogy az álmom gyomorforgató részéhez értem. - Te akartad, én meg nem. Aztán erőszakos lettél , magyarázkodni kezdtem, de nem engedtél el. Veszekedtünk,azt mondtad attól lennék bátor , ha belemennék,de én nem akartam. Csak el akartam szökni tőled,de nem sikerült, visszarántottál és bevertem a fejemet a szekrénybe, de mielőtt teljesen elájultam volna még halvány voltokban azt láttam ahogy...-minden erőmre szükség volt , hogy ne essek össze. Daniel megfogta kezével a vállamat , hogy állva tartson. - ...aztán már mintha vetkőztél volna,de nem tudom hirtelen rajtam sem volt már semmi és,talán éreztem valamit,de nem biztosan, - a hadarásomból már csak keserves nyafogás és sírás lett.- Sajnálom Daniel,én nagyon nagyon sajnálom. Sosem feltételeztem rólad semmi rosszat. Nem tudom,miért álmodtam ilyet.
- Nem kell magyarázkodnod Candy! - Daniel megnyugtatóan rázott meg és rám mosolygott. - Teljesen természetes ,ha félsz valamitől. A szervezetünk pedig feldolgozza ezeket és rémálmok formájában adja vissza,hogy megpróbáljuk legyőzni őket. Minden rendben.
- De szörnyetegnek érzem magam.
- Emlékszem mit mondtál amikor én éreztem magam annak? - Daniel szeme ragyogott ,de fogalmam sincs mitől. Úgy érzem magam mint egy zsák krumpli amit most dobtak ki az ablakon. - Nem kell magad ettől szörnynek érezned magad. És az ,hogy megosztottad velem sokkal inkább arra vall , hogy egy angyal vagy. Nem próbáltál hazudozni és szembenéztél velem. Clare számomra te vagy a fény az alagútban. Talán még messze van annak a hülye alagútnak a vége,de kit érdekel ,hol a vége , ha te mér az elején megvilágítod az utamat. Sokáig elnyomásban és nyomorba éltem de te ki akarod hozni belőle a legjobbat. Már azon gondolkodtam , hogy meg kelljen üsselek,mert annyi jót feltételeztél rólam. Sokkal jobb így, hogy álmodtál a bűneimről,nem biztos , hogy tudtalak volna ütni. Szeretnék vigyázni a tökéletes kezeimre. - Daniel optimizmusa mosolyt csalt az arcomra. Jól esett , hogy ő ilyenkor is csak jót feltételez rólam és még jobban esett,hogy tényleg csak egy álom volt. Megszólalni már nem tudtam ,mert teljesen letaglózott a vallomása,de erőteljesen megöleltem majd magammal húztam az ágyba. Vár ránk és békés alvás.

Már alig vártam a folytatást, de nem is csalódtam, nagyon tehetséges vagy.

Második részlet:

Néhány nap múlva azonban megváltoztak az érzései. Kezdett epekedni Matt után, azon kapta magát, hogy várja a jöttét. Úgy érezte, nem kell már sokáig várnia.
Tony péntek este azzal hozakodott elő, hogy nem bánná-e, ha holnap nem lenne itthon. Chicagóba kellene utaznia egy munka miatt. Fontos lenne. Gillian nem bánta.
Szombat délután, amikor bekopogtak az ajtón, villámgyorsan nyitott ajtót. Matt volt az, és a nő egy szó nélkül beengedte. Ahhoz túlságosan kívánta, hogy visszautasítsa.
Az után már komolyan gondolkodott azon, hogy leveszi a jegygyűrűjét, mert ugyan, minek is hordaná. Nem volt már abban sem biztos, hogy szereti-e még a férjét. Egyáltalán már semmiben sem volt biztos.
Legnagyobb örömére Tony továbbra sem vett észre semmit az egészből. A helyzet egy hátulütője volt továbbá: Edith. Minden áldott nap szembenézni vele. Ő vajon tudja? Matt elmondta neki? Eddig még nem kérdezett rá. A pszichológusához sem mert már elmenni, önmagán kívül senkinek sem volt képes bevallani hűtlenségét. Kegyetlen helyzet volt. Nem is csodálkozott rajta, egy már egy hete állandóan émelyeg és szédül, folyton fáj a feje. De mi van, ha… Ó, nem. Mi van, ha ez az egész azért van, mert esetleg… teherbe esett? Mindig tartott otthon terhességi tesztet. Elhatározta, ha hazamegy, tesz egy próbát.
A teszt pozitív lett.
El kell mondania a férjének.
Mi több, még Matt- nek is.

Kilencedik fejezet első részlete, tudom, nem sok, de időm sincs sok:
Gillian később nagyon szépen le tudta bontani azt a körülbelül kéthetes időszakot, melynek végére minden idegszála pattanásig feszült.
Először – és ez a legkísértetiesebb – boldog volt. Örült neki, hogy végre valaki szereti, talán neki is kijár egy kis boldogság, nem? Azután egyre jobban kezdte magát gyűlölni. Örök hűséget fogadott a férjének, és tessék, háromévnyi házasság után már szeretője van. Házasságtörő. Az elkövetkezendő napokban nosztalgikus hangulatban volt, az egykori tökéletes, hiánytalan életére gondolt, mely néhány hét alatt maga lett a földi pokol, ahol minden percben azon kell aggódnia, vajon a férje mikor és kitől fogja megtudni az igazságot.
Végül elment a pszichológusához.

Második, s egyben utolsó részlet:
Cat mélységesen meg volt döbbenve.
- Ó, istenem, Gillian. Ezt komolyan mondja? Valóban terhes? És mit gondol, ki az apja?
- Higgye el, Cat, én lennék a legboldogabb, ha tudnám. Bármelyikük lehet.
- Mikor mondja el a férjének?
- Ma este.
Gillian egy félórával hamarabb ért haza a férjénél. Ennek örült, így legalább fel tudott készülni a bejelentésre. Úgy érezte, ma kell megtennie, az nem várhat tovább, bármennyire is el szeretné titkolni. Még egy kis vacsorát is csinált. Még egy hazugság, remek.
A vacsora felénél aztán megszólalt.
- Figyelj, Tony, szeretnék elmondani neked valami nagyon fontosat.
- Mondd, szívem.
És megfogta a nő kezét. Bár ne tette volna!
- Én… szóval arról van szó, hogy terhes vagyok.
- Tényleg?
Bólintott.
- De Gillian, ez… csodálatos hír – elmosolyodott –de jó! Nagyon örülök.
Aznap már nem beszéltek a témáról.

Körülbelül egy héttel később, egy szerdai napon, amikor már korán eljött a szerkesztőségből, úgy négy óra tájban Matt jelent meg az ajtóban. Gillian szégyellte magát miatta, de rettenetesen örült neki, hogy a férfi ismét eljött, igen, még mindig szüksége van rá, nahát, milyen csodálatos, hogy van, aki szeret. Természetesen beengedte, aztán rövid időn belül minden megszűnt létezni, ahogy ott feküdt mellette az ágyban.
Matt már sokadszorra mondta el neki, hogy szereti, és Gillian éppen alig bírta megállni, hogy ne sikítson fel a gyönyörtől, amikor mindkettejükben megfagyott a vér. Egy hang hallatszott a természetesen nyitva hagyott ajtó mögül. Tony.
- Gill. Mégis hogy gondoltad ezt?

hihetetlen amit alkotsz, egyszerűen imádom

Nagyon szépen köszönöm!

A halál lehelete:
Tizennyolcadik fejezet, első rész
Felébredtem. És ismételten Daniel karjában találtam magam ,de ezúttal nem éreztem semmilyen reggelire utaló illatot , és a nap sem sütött be az ablakon ,de mégis valami megnyugtató érzés járt át. Ahogy Daniel bőre az enyémre simult , ahogy egyszerre lélegeztünk , és ahogy egyszerre ébredtünk az valami csodálatos volt. Megfordultam az ölelésben és meglepetésemre nem Daniel meztelen mellkasával találtam szembe magam. Ruha volt rajta. Kicsit csalódottnak éreztem magam amiért nem kapok olyan kellemes kilátást ,mint a múltkori ébredésünkkor. Rajtam még mindig Daniel fekete pamutpulóvere és a csipkés bugyim volt. Nem éreztem valami alkalomhoz illően ,ezért átrohantam a fürdőbe. Megálltam a tükör előtt és majdnem szívinfarktust kaptam.
-Te? -Hüledeztem. - Te, nagyon gyors vagy,már korán reggel is. Mi van , ha elkezdtem volna vetkőzni vagy hasonló?! - viccelődtem.
- Tudod nem vagyok oda érte amikor gyorsan kipattannak mellőlem, sokkal jobban kedvelem a közös ébredezést - magyarázta Daniel. Azt ugyan már megszoktam , hogy a képességei egyike az öngyógyulás, de ezt a gyorsaságot még nem voltam képes. A tervem az volt , hogy rendbe hozom magam reggelire , hogy Daniel azt higgye Angelina Jolie mellet ébredt,de szerintem mostanra erről már akár le is mondhatok.
- Akár meg is próbálhatnánk újra ezt a közös kelés dolgot. - Ajánlottam fel. - Megígérem most nem pattanok ki.
- Gyere ide! - Játékos mosolyra húzta a száját és kinyújtotta felém a kezét. Odanyúltam érte mire Daniel egy mozdulattal maga mellé rántott és egy reggeli csókot nyomott a számra.
- Jó reggelt!
- Ennél jobb nem is lehetne - leheltem a szájába miközben újabb csókra nyitottam az ajkamat.

Ez egy vers, kilenc évesen írtam.

Vámpírország.

Vámpírország egy csodás,
hova mindig vágyok.
Ott denevérek repkednek,pókok mendegélnek.


Rengeteg ott a vámpír,
vérfarkas is akad,
és még sok sötét alak.

Egyszer aztán álmomban,
eljutottam oda.
De rájöttem hogy van árnyoldala.

Hirtelen felébredtem,
vissza nem megyek.
Ezt eldöntöttem én magam,
S' ez így is marad.

Elkezdtem tűnődni hogy,:
Miért vágytam oda?
De rájönni nem tudtam inkább ezt mondtam:
Többet nem vágyok sehova!