Saját írások, novella, vers, bármi

Az ünnepekre hozod a legjobbjaid 

A halál lehelete
Tizennegyedik fejezet, negyedik rész:

-Sziasztok , bocsi hogy megzavarom ezt azt érzelgősséget , de  ez a szoba most kell nekem. - Hayley jelent meg az ajtóban. Nyafogós és egyben nyájas hangja most még inkább feldühített. Frissen manikűrözött körmével ügyetlenül integetett , hogy menjünk már onnan. De Daniel és én nem is mozdultunk. Még öleltük egymást és nem is figyeltünk Hayre. Erősen tartva egymással a szemkontaktus megráztam a fejem. Még nem álltam készen arra , hogy elhagyjam a szobát, ennél több időre van szükségem , hogy el tudjak búcsúzni az anyámtól. Daniel természetesen megértett. Elengedett és a lehető leghidegebb arcával fordult Hayley felé. 
- Értem. De nem fogod megkapni! - tett egy lépést a lány felé és csak utána szólalt meg. - Remélem nem vagy türelmetlen típus. 
- De az vagyok, és nem tudom kinek képzeled magad , de én most akarom ezt a szobát. - Hayley továbbra is nyafogós hangol csicsergett , de mostanra már egy kis él is volt a mondanivalójában. Legnagyobb meglepetésemre ekkor Zac lépett Hay mögé kezét a lány vállára helyezte majd súgott valamit a fülébe. Hay egy undorító grimaszt vágott majd hátrált két lépést. Fekete bőrcsizmája csak úgy csikorgott a padlón. A divatos magassarkúhoz egy pár árnyalattal világosabb halálfejekkel díszített cicanadrágot vett fel és egy testre simuló fekete , ezüst láncokkal díszített bőrpulóvert. De alig tudtam koncentrálni Hay furcsa divatvilágára. Kikerültem Danielt és egyenesen Zac karjaiba vetetem magam. Zac hátrált egy lépést a meglepetéstől ,de végül megtalálta az egyen súlyát és erőteljesen visszaölelt.
- Itt vagyok Szépségem - suttogta.  Talán a többiek szempontjából az ölelés kicsit túl hosszú volt , de én nem zavartattam magam. Ahogy Zac lerakott kényelmetlenül alacsonynak éreztem magam. Pár pillanattal ezelőtt még a nyakában voltam , most meg örülök , ha egy vonalban vagyok vele. A napom fénypontjának mondanám ezt az ölést. Igaz , hogy csak egy teljes napig nem láttam Zac-at , de ez az egy nap alatt majdnem , hogy mindent meghazudtoltak amiben hittem. Nem sok biztos pont maradt az életemben , de ő még itt van. Érzem. 
-Halihhó , én is itt vagyok - törte meg a pillanatot Hayley. Ma már két különleges ölelésből rángatott ki a jelenléte. Egyre nagyobb ellenszenvet éreztem ellene.
- Ki nem sz.rja le , hogy hol vagy? -Kérdeztem vissza szarkaztikusan és kicsit utánozva a viselkedését. Szegecses táskáját a könyökhajlatában tartotta és úgy hadonászott a kézfejével. Én ugyanezt a mozdulatot utánoztam csak táska nélkül ugyanis a táskám még mindig Zac lakásán van. 
- Nyugalom van  vadmacska, csak a szobát jöttem lecsekkolni. Anyád miatt. Neked segítek most is , de ha akarod elhúzhatok. - A kezével még mindig nevetségesen hadonászott és ,ha nem keverte volna bele anyámat valószínűleg csak nevettem volna rajta. De anyám. A kis liba tudja , hol kell ütnie. De ezt nagyon meg fogja bánni. Már éppen felé fordultam volna , hogy rávessem magam és addig tépjem oldalra fésült frissen mosott hullámos haját amíg le nem szakad a fejéről , de Zac és Daniel egyszerre megragadtak és visszarántottak. Daniel egyből el is engedett , de Zac felém fordult és életem legsokkolóbb információját közölte velem.
- Clare , kérlek ne bánts. Nem lenne hozzád méltó , ha verekedésbe keverednél. - Ártatlan kisbárány tekintettel mondta, majd megvakarta a tarkóját az egyik kezével ,kicsit hezitált és folytatta. - Nah , meg örülnék , ha nem intéznéd el a ,a hú,húgomat. - Teljesen leesett az állam. Zac , ő és ez a banya. Az lehetetlen. Nem is hasonlítanak. A lelket mardosó zöld szemüket és a mosoly göndröcskéiket leszámítva nincs is bennük semmi hasonló. Zac  magas , izmos , szögletesebb arcú. Bőre hasonló árnyalatú mint az enyém, akár a márvány. Férfias állkapcsával pedig nem sok pasi tudna versenyezni. Szemöldöke íve szépen körülölelte kidülledő hatalmas halványzöld szemét. Hosszú nyaka kiemelte a kulcscsontja formáját és , hát kifejezetten nyakig-láb testalakat. Hayley még nálam is alacsonyabb volt. Talán alig érte el a százhatvan centit. Lábai valamint a karjai fele olyan vékonyak voltam mint bármelyikünké. Kerek arca alatt egy alig észrevehető rövid nyak található. Vékonysága ellenére a kulcscsontjai elbújnak a bőre alatt. Szeme igaz ugyanolyan kidülledő és zöld, de az ő szemöldöke távolról sem olyan magasan ülő. Alsó ajka telt volt halványrószaszín míg a felső alig észrevehető vonal volt. Bőre pedig akár az arany, csak úgy ragyogott. Hayley észrevette , hogy őket méregetem ezért egyből kijavította a bátyját. 
- Csak mostoha testvérek pontosabban. Az apjának volt egy kalandja az anyámmal. De lényegtelen. Mostmár mehetek? - Ezzel az ajtó felé intett.
-Addig nem amíg el nem mondod mit akarsz ott. - Vágtam vissza. Talán nem a legjobb időzítést választották , hogy elmondják testvérek , de Hay megérdemelte egy kis keménységét. Főleg , ha azt sem engedi meg,hogy elbúcsúzzak anyámtól. 
- Hé, Szépségem...öhmm szóval Hayleynek is vannak képességei. Ezek segítségével megnézni, hogy izéé - vett egy nagy levegőt , hogy befejezze a mondatot ,de megelőztem. 
- Hogy anyám él e még. 
- És, hogy hol. - Egészített ki Daniel. A tudattal még nem barátkoztam meg , hogy anyám esetleg elment ,de megpróbáltam erősnek látszani. 
- Tiéd a pálya , mi épp indulóban vagyunk. -Hayley bevonult a szobába én pedig elkaptam Daniel csuklóját és elindultam vele a folyosón. Nem néztem vissza. Nem haragudtam Zacra , de még is szíven ütött , hogy ezt titkolta előlem. Talán én sem mondtam el neki mindent , de azért ,ha lett volna egy testvérem azt csak megemlítettem volna neki. Ha visszanéztem volna, talán Zac sajnálkozó tekintetével találkoztam volna és akkor sehogy sikerülne Hayley gondolatát kiverni a fejemből. Ha jól értelmeztem Zac segíteni akar nekem,és ehhez az amúgy szerintem zakkant húga segítségét kérte. Amit Daniel , ahogy láttam tudott. Szétnyílt előttem a kórház önműködős bejárati ajtaja. Levegő után kapkodva léptem ki az épületből. Fel sem tudom fogni ,hogy az utóbbi időben minden egyes dolog ami történik velem teljesen ellent mondásos, ráadásul ezek a dolgok másodpercek alatt teszik tönkre az életem. Már amit még van tönkretenni. Lelkemet. Hmm,azt már esélytelen hiszen nem is létezik. De azért a büszkeségem vagy az emberekbe vetett bizalmamat meg akartam volna őrizni. Akartam volna. De szokás szerint elb.szt.m. Elb.szt.m. El hát. Mint valami éhes keselyű kering a fejem fölött a gondolat , hogy csak én tehetek a körülöttem lévő emberek sérelmiről és haláláról. Egy széttépet húsfalat vagyok. És ez a gondolat, ez a keselyű meg akar enni. Még jobban szét akar szaggatni.  Ez az természet rendje. A gyengéket eltapossák. És én most r.h.d gyenge vagyok.

Legszívesebben megtapsolnálak, de komolyan, imádom.
 
Negyedik fejezet, második, s egyben utolsó részlete:
Hétfő reggel kimondottan rossz idő volt, szakadt az eső, és még a szél is fújt, Gillian –nek pedig életében először semmi kedve nem volt munkába menni. Edith természetesen már ott ült a szerkesztőségben hevenyészett íróasztalánál, és nagyon vidám hangulatban volt.
- Jó reggelt, Gillian!
- Mégis mi a jó benne? 
- Például az, hogy én már egy órával hamarabb bejöttem, és összeállítottam a heti magazint. 
Gillian rámeredt. 
- Te.
- Igen, én. Tudom, hogy csak riporter vagyok, de…
- Aha. 
- Haragszik rám?
- Nem örülök annyira. – válaszolt Gill, és igyekezett minden ellenszenvet elrejteni a hangjában. Belekortyolt a kávéjába.
- Szeretnék valamit kérni. – folytatta Edith.
- És mi lenne az?
- Hamarabb el kellene mennem.
- Miért?
- A nagymamám temetésére megyek.
- Teljesen egyedül? – kérdezett vissza Gillian gyanakvóan. Leült a saját asztalához.
- Nem, a bátyám értem jön.
- Mikor?
- Kettőkor.
- Hm – morgott Gill – sejtettem, hogy valami hátsó szándéka van a hízelgéssel. A magazin összeállítása, a kávém… Szóval ezt akarta elérni. Mert ugyan mit is mondhatnék egy temetésre, igaz? Menjen nyugodtan, hát persze. 
- Köszönöm.
- Részvétem.
Edith alig észrevehetően elmosolyodott, de feljebbvalója ezt már nem láthatta, mert teljesen belemélyedt egy új kéziratba.
Kettőkor valóban kopogtak a szerkesztőség ajtaján, Edith már várta Mattet. Gillian igyekezett úgy tenni, mintha kicsit sem érdekelné a dolog, sőt, mintha teljesen el is feledkezett volna róla. 
Amikor Matt Halston belépett az ajtón, Gillian először direkt nem figyelt rá. Csakhogy amaz megszólalt. Méghozzá kedves, ugyanakkor színtelen hangon.
- Jó napot, Mrs. Beaumont. 
- Jó napot.
Edith tűsarkai végigkopogtak a padlón, és megálltak a bátyja előtt.
- Mehetünk? 
- Persze. – válaszolta a húga, majd a főnökéhez fordult. – Akkor holnap találkozunk, Gillian.
Amint Matt meghallotta húga főnökének keresztnevét, alig észrevehetően megrándult az ajka. De Gill észrevette, és azt is, hogy ezt követően a férfi túlságosan sokáig nézett vele farkasszemet, mielőtt a húgával együtt kiléptek a fagyos időjárásba, ami továbbra sem akart javulni.

Ha lehet most még ezerszer kíváncsibb vagyok rá ,mint monduk három nappal ez előtt    zseniális 
A halál lehelete
Tizenötödik fejezet, első rész:
-Szeretlek Candy! Nem hazudok , és ezt te is érzed! Látod rajtam, látod a szememben ,muszáj látnod. Hallasz Candy?! Nem menekülhetsz az igazság elől. Sajnálom. A szeretetem talán súlyként nehezedik a válladra , de attól még nem fog megszűnni , hogy befogod a füled. - Daniel ordibált. Mindenféle kéz -és lábhadonászásokkal gesztkulálta az érzelmeit. A lakásán vagyunk. Két és fél hét telt el azóta , hogy összefutottunk Zaccal és a húgának nevezett nőszeméllyel a kórházi folyosón. Ez volt életem legmozgalmasabb két és fél hete. Végre mindent megkaptam amire csak valaha is vágytam. Szerelmet. Törődést. Figyelmet. Erőt. De mindez nem számított. Mert már megtanultam milyen mulandó dolgok is ezek. Daniel azt próbálja bizonyítgatni , hogy a szerelmünk pont az ellenkezője. Örök. Nem tudok hinni neki. A háromszobás lakásának a hatalmas nappalijának a sarkában összegörnyedve sírok. "Semmi sem örök" suttogom inkább magamnak,mintsem neki. A mai estét nem éppen így terveztem. Az egész akkor kezdődött el csak igazán amikor kiléptem a kórház ajtaján , bepattantam Daniel Audi-jába. Daniel hazavitt. A lakókocsiparkban a konténer helyén ahol éltem már csak egy hatalmas föld kupac hevert. Eltüntettek mindent onnan. Daniel ezt hadi üzenetnek vette ,ezért elhozott a lakására. Ahol most is vagyunk. A lakása egy tipikus agglegényé-lak. Két hálószoba és egy fürdő található benne, valamint egy nappali ami egybe van nyitva a konyhával. A lakásban főként a modern stílus uralkodik elkeveredve az antik jellemzőivel. Az ajtón belépve egyből a nappaliban találjuk magunk. Sötétbarna parketta, Viktória kori kandalló az ajtóval szembe a szoba másik felében. A kandalló mellet bőrkanapé és könyvespolcok tömkelege. Az ajtótól jobbra a nappaliból kilépve a konyha van. Kellemes átmeneti barna színű konyhabútor , modern sütő és egy saját jégadagolós hűtő. A hűtő mellet található ajtó mögött van Daniel hálószobája. Fehér falak , világosbarna parketta és régimódú bútorok. Az egyetlenegy e századi kellék a szobában az ágy. Az az én ágyam volt. Azaz ágy ami eltűnt a lakókocsival együtt , de időközben Daniel a kapcsolatai révén visszaszerezte. Az ággyal szemben egy falnagyságú festmény. Egy tájkép Wales hegyeiről , a kedven képem. Tudtommal Daniel nem rajong annyira a művészetekért és nem hibáztathatom érte , de ez a kép még őt is megfogta. Az ágy mellet pár méterre még egy ajtó van. A mögött van a fürdőszoba. Arra a fürdőre még a luxusszállodák is féltékenyek lennének. Masszázskád és gőzkabin valamit kétszemélyes szauna. A mosdókagyló fehér porcelán színe tökéletes illik a fürdőben uralkodó szürkés árnyalatokhoz. És végül van még egy ajtó a házban. A nappali másik oldalán. Annak az ajtónak a túloldalán található Zac szobája , ahova még soha tettem be a lábam. Amikor elrabolták az otthonom Zac is úgy érezte ideje váltani, így összeköltöztek Daniellel. Zac szerecsére most nincs itthon. Nem tudni , hogy fogadná a látványt. Szóval amikor is elrabolták az otthonom igazából ideköltöztem. Röpke két hét alatt ismételten meghazudtoltam mindent amiben ezelőtt hittem. Miután Daniel és én elhagytuk a lakókocsiparkot parkot nem mentem többet iskolába. Nem tartott sok időbe, hogy Hay is kiiratkozott. Amikor elkezdtem vele szövetkezni megírtam a halálos ítéletem. Ezt már akkor tudtam és most még elevenebb él bennem a tudat. Ezért sírok. Daniellel veszekszünk azon , hogy szeretjük egymást amikor azt sem tudjuk biztosan mi lesz velünk holnap.

Sziasztok, remélem nem zavar senkit, ha én is fogok mostantól errefelé járni, bár nem olyan gyakran, mert nem sok időm van írni. Szóval, sok írásom van, de tegnap elkezdtem egy újat, ami kicsit napló szerű, de még nagyon nyers. Nem igazán van ahhoz érzékem, hogy hol zárjam le egy fejezetet, szóval lehet, hogy kicsit hosszú lesz, bár ki tudja. Majd amit Ti írtatok, azokat is szépen lassan elolvasgatom, ha lesz rá időm.   
Gyorsan élni, lassan halni
Első fejezet:
A nevem Joanna Frewen. Egy húszéves, sötét múltú leány vagyok, akinek furcsa szokásai körbehálózzák az életét. Számomra felülmúlhatatlan érzés az esőben álldogállni, mindezt úgy, hogy a szobám falai közt vagyok. Van egy tetőablakom, és mindig aláállok, pont ahogyan most is. Az esőcseppek az arcomra zuhannak, szenvedélyesen végigszállingóznak a nyakamon, majd beleolvadnak fekete ingem sötétségébe, maguk után egy halott foltot hagyva. Az átlagos emberek, amikor ilyet éreznek, akkor sírnak. Én inkább az ég könnyeiben fürdök, mert túl gyenge vagyok könnyeket képezni. Túl sok okom lenne rá, és azok feléért nem érdemes sírni. Inkább élem a legkevésbé átlagos életem, s annak felét ebben a házban, azon belül eme szobában töltöm. Előttem egy hatalmas ablak magasodik. Az ég igen megáldott engem ablakokkal, de kedvelem őket, mert a puszta természetet mutatják nekem éjjel-nappal. Ezen keresztül látom a szomszéd lányt, Mychalt, aki egyben a legjobb barátom is. Ő az egyetlen, akiben bízok, aki maradt nekem. Neki is hatalmas ablaka van, kettőnké egymással szemben helyezkednek el, így szinte minden másodpercben figyelemmel követhetjük egymás lépteit, ha csak meg nem akadályozom ezt, amikor a fekete vászonfüggönnyel eltakarom az életem az utca és Mychal elől. Mychal egy gyönyörű, barna hajú lány, aki most engem néz, én meg őt. Az eső még mindig rám esik, s mikor már szinte csontig hatolva megfagyok, ökölbe szorítom a kezeim, becsukom a szemeim és tiszta szívből mosolygok - pedig nem vagyok boldog. Mychal még mindig néz és
velem nevet, pedig ő sem boldog. Érzem. Visszatérek a földi életbe, intek neki és becsukom az ablakot. Ezt követően rögtön meg is szólal a telefon, mint ahogyan gondoltam, Mychal mindig felhív a mi kis "rituálénk" után.
- Aranyos voltál az előbb, kislány. - szól bele a telefonba.
- Aranyos, mióta? Miért vagy ilyen bolond?
- Miért vagy ilyen komoly?
- Maradj már... Ez nem igaz...
- Most az állítod, hogy hazudok?
- Kiforgatod a szavaim, Mychal. 
- Veszekedni szeretnél? Inkább gyere át, megjavították a basszusgitárom. - mondja elégedett hangon.
Lecsapom a telefont, mert nincs más megbeszélni valónk. Sohasem köszönünk el egymástól, az egy történet végét jelentené. Gyorsan végigfutok a házon, megkeresem a bundás bőrdzsekim, nagyon hűvös van odakint ilyenkor, novemberben. Egy mozdulattal felkapom, kivágtatok az ajtón, és kimegy a fejemből, hogy talán be is kéne zárnom. Alig az útra pillantva megnézem, hogy jön-e jármű, és átrohanok az úttesten, egész Mychal házának ajtajáig. Csengetek.
- Mychal! - kiáltom egy őrült vigyorral az arcába, amint ajtót nyit. 
- Már azt hittem, otthon éled a világfájdalmad, nem szoktad ennyire erősen lecsapni a telefont. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megsértődtél, és át sem jössz. 
- Hát, úgy látszik jó színésznő vagyok, ugyanis ügyesen átvertelek. Élek és virulok.
- Jó színésznő? Te?! Na, ne röhögtess, még a nem létező kutyám is hitelesebben színészkedik. Gyere már be! - parancsol rám indulatosan, amin nem lepődök meg, Mychalnak elég gyakoriak a hangulatváltozásai.
Túl magas vagyok a ház alacsony faajtajához, így le kell hajtanom a fejem, különben egy csúnya baleset részese lennék.
- Emlékszem azokra a gyönyörű nyári napokra, amikor lassú dalokat hallgattunk a magnón, mind, együtt, a basszusgitárod húrjait könnyedén és szenvedélyesen pengettük, de nem zavart senki és semmi. Hiányoznak azok a pillanatok.
- Honnan magoltad be ezt a borzalmas idézetet? - kérdezi, majd beleharap egy almába. 
- Hát te nem emlékszel, micsoda napok voltak azok?! Apropó, mutasd azt a megjavított basszusgitárt!
Mychal csalfán mosolyog rám, miközben kezében a csonka almával boldogan táncikál. Ilyet még sosem csinált, kissé furcsa így látni őt. 
Gyere! - kiáltja, majd megragadja a karomat és bevonszol a szobájába. Már fáj a karom, de nem csoda azok után, ahogy végigvezetett a lépcsőn. Megállok a hálószobája ajtaja előtt. Valami azt súgja, nem basszusgitár lesz odabent.
- Uram Isten... - szalad ki belőlem ez a két szó, amikor megpillantom régen nem látott nővérkémet, aki Mychal szépen megvetett ágyán üldögél, és kedvesen mosolyog rám. Ő Maddie, azaz Madison. Kiskorunkban szétválasztottak minket egymástól, a szüleinktől, azóta is csak egyszer láttam, még 5 évvel ezelőtt. Sokat változott, de rögtön megismertem tekintélyes arcáról és vékony testalkatáról. Ragyogó, fekte haja van, sötét rúzs az ajkain és erős tusvonal a szeme fölött. Egy igazi nő lett belőle. Annyi kérdésem van hozzá, de csak annyi tellik ki tőlem, hogy odafutok hozzá és megölelem. Könnybe lábad a szemem, de én nem sírhatok, főleg nem most.
- Óh, Mychal, akkor hol is az a basszusgitár? - kérdezem nevetve, miközben kézfejemmel akaratlanul is kicsordult könnyeimet törölgetem. 
- A szerelőnél. Még.
- Hazudtál.
- Nemes cél érdekében tettem - feleli gyöngéd mosollyal az arcán. 
- Köszönöm.
Leülök Maddie mellé, aki mindeddig meg sem szólalt, csak őszintén mosolygott. 
- Szia, nővérem.
- Szia, kishúgom - mindketten elnevetjük magunkat - mi van veled?
- Hogy velem mi van? Veled mi a helyzet? Mióta vagy itt? És miért nem hozzám jöttél? Jól vagy?
- Hé, egyszerre csak egy kérdést, és akkor ígérem, hogy mindenre kapsz választ. 
Utolsó mondat tőle, amit hallottam ez volt, ugyanis közben elbambulok, a falat nézem, de a látóterem szélén Mychal arca ég előttem. Semmit nem hallok, semmit nem érzek, ugyanis az arcára szegezem a tekintetem, és csak arra öszpontosítok úgy, hogy ne vegyen róla tudomást. Ő az az ember, aki talán életem legnagyobb örömét okozta nekem eme pillanatokban. De, én mit tettem érte? Úgy bizony, nem sokat. Most nem annyira harcias, mint amilyennek mutatja magát, még ha vannak is hangulatingadozásai. Gyöngéd és örül, hogy boldog vagyok.
- ...hogy meglepetés legyen, szóval Mychal szerette volna, hogy hozzá és ne hozzád menjek - fejezte be a mondanivalóját a nővérem.
Kizökkenek a kusza gondolatokból és visszatérek a Földre.
- Hogy mi? Elmondanád mégegyszer, nem igazán értettem.
- Szerintem majd holnap, mert mind fáradtak vagyunk. Ráadásul, már be is sötétedett, szóval indulnunk kéne.
- Nem, ma este mind itt alszotok. Joannának is jót fog tenni egy kis közösségi élet és neked is. Majd nézünk valami filmet, amin maximum elalszunk. - szól közbe a nyugodt hangulatba Mychal, újra, mint a régi önmaga.
Nem tudom, mennyire jó ötlet, mert túl sok gondolat kavarog a fejemben, és csak rontanám a levegőt az idegeskedéssel. De tény, hogy nagyon rég voltam több emberrel egy légtérben és nem is szeretnék konfliktust, úgyhogy beleegyezek. Hiszen, szeretem őket.

Az,hogy nyers kicsit azért erős kifejezés szerintem. A történetet szerintem elég jól indítottad, bár bevallom ,hogy amolyan apró információk hiányoznak nekem ,hogy hogy néz ki Mychal , Joanna, a ház, a gitár, milyen igazából az az esős idő. De ez csak ilyen személyes hülyeségem....   Viszont ahogy megfogalmaztál dolgokat az nagyon is tetszett "csontig hatolva megfagyok". Sok információ volt már most, benne és elég titokzatosra sikeredett. Sőt meglehetősen egyedi hogy teljesen jelenbe írtad, engem kicsit meg is lepett - általában folyamatos múltban vagy hasonlóba írok - ,de etől még egyedibb. Remélem ,ha csak fokozatosan is bontakoztatod ki az eseményeket és a sötét múltat , hasonlóan jól lesznek 

Nagyon sokat jelent nekem , hogy válaszoltál. Van egy elképzelésem az egészről, inkább mindent egy kicsit később fedek fel, ahogyan egyre több minden lesz tudható a szereplők életéről, mindennapjaikról, úgy fogok visszamenni a múltjukba és megmutatni, honnan is kötöttek ki ide. A külsejüket pedig majd átlagos mondatokba szeretnék rejteni, ahol nem annyira feltűnő, de mégis részletesebb lesz, mint most, épp ezért lennék kíváncsi, hogy "kinek szúrja majd ki a szemét." Remélem érthetően mondtam el, amit igazán szerettem volna. 

Húú, nem is tudom merjek-e írni. Sajnálom ha ratyi, de az unalom sokra képes.. Azért remélem talál olvasottságot. Szívesen veszek bármilyen vélemény!  
/Stella/
Ha valaki végzős, akkor az emberek azt gondolják hogy nincs semmi gondja a sulival Hát én nem ilyen vagyok. Kitűnök a burgundy vörös hajammal és az orr piercingemmel. Az elmúlt 4 évem kész gyötrelem volt. Még a mai napig megszólnak a suliban, az osztálytársaim s.. Tényleg, egy barátom sincs.
Ahogy haza értem, sejtettem mi vár rám. Anyám egyedül nevelt, így őt jobban meg viseli az hogy magányos vagyok. Ezért sokszor kiabál velem. Komolyan, néha nem értem. Ma este lekéne lépni. Péntek van, ki kell szellőztetni a fejem.
Kihagytam a vacsorát, és 7 óra felé sikerült megszöknöm. Igazából sétának indult, de aztán megláttam ahogy a fiatalok egy szórakozóhelyre özönlenek. Valami nagy buli lehet. Hezitáltam hogy benézzek-e, de inkább kikerültem egy részeg fickót, és a part felé vettem az irányt. Leültem a megszokott helyemre a dombon a gyér fűre. Nem is tudom mennyi idő telhetett el, teljesen elvesztettem az időérzékem, csak hirtelen egy ismeretlen hangot hallottam meg:
-Nocsak! Látom más is ide jár vígasztalódni...
Elmosolyodtam. Velem egyidős fiú állt mögöttem.
-Leülhetek?
-Persze.- bólintok, mire leül mellém.
Csend volt. Talán egy idő után már kínosan nagy csend. Nem bírta sokáig:
-Evan vagyok.
-Stella.- mondom és remélem hogy nem kérdez többet.
A vadtengert bámultuk, a hullámokat, ahogy a sziklákat csapkodják. Susogó hangon a szél lent a parton hordta a homokot, hajam elfújta a vállamról és mögöttem lebegett. Kicsit hideg van, de ez a kép mindig megnyugtat. Bár sokszor fel is zaklat, mert itt jövök rá igazán hogy mennyire egyedül vagyok. Más velem egykorú lányok  már több éve kapcsolatban élnek, egyesek az érettségi után már az esküvőt tervezik. Ehhez képest én sehol sem vagyok. Egész életem során egyetlen egyszer csókolóztam, amit valljunk be, 18 év során nem nagy teljesítmény... Mindegy, megszoktam hogy kerülnek a fiúk. Szeretet hiányos lúzerként fogok meghalni..
Egy meleg pulcsi trítődött rá. Oldalra néztem.
-Láttam hogy fázol..- túr zavartan a hajába, nem mert a szemembe nézni.
Elmosolyodtam a kedvességén. Nem értem miért teszi...
Hát, ennyi lenne. Sorry a helyesírási hibákért, gyorsan írtam. Van folytatás is, ha esetleg valakit megfogott a story.

Aranyos indítás szerintem. Nem tudom, hogy zavaros történet vagy hasonló van tervben,de a magány és hasonló érzékeseket jól metaforáltad szerintem, csak olyan hirtelenre vetted , kicsit rövidre  de szerintem ahogy említettem is kezdetnek elég jó volt..nem tudom,hogy csak ilyen hirtelen dolog,folytasásos... vagy címe esetleg hasonlója lesz e...

A halál lehelete 
Tizenötödik fejezet, harmadik rész:
Kiskoromban imádtam kirakózni, ha a játék összes darabja megvolt , így könnyen megtalálhattam az egymáshoz illeszkedő darabokat és végül általában egy aranyos állatos képet kaptam eredményül. Most talán a fejemben kirakósozom , de ennek a képnek még rengeteg darabja hiányzik és a meglévők közül sem passzol túl sok egymáshoz.  Most , hogy Hayley elment teljesen egyedül maradtam. Daniel és Zac nem sokszor jönnek haza mindig valami újabb nyomott vizsgálnak meg , és amikor itthon vannak olyankor meg inkább alszanak. Így az időm nagy részében magamnak voltam. És ez volt az egészben a legrosszabb. Kettesben magammal , kettesben a gondolataimmal ,kettesben az érzéseimmel. Ezek a dolgok elől nem tudtok menekülni , mert mindenhova követnek. Nem szabadulhatok tőlük. Az egyetlen megoldásom , ha elviselem őket.  Egyre többször csak arra tudok gondolni , hogy vajon milyen nyomon járhatnak most a srácok. Vajon Daniel miért ilyen távolságtartó velem? Igazából még nem teljesen sikerült magamban azt a képet sem összeraknom , hogy Daniel pontosan mivel haragította magára a Sátánt, és Zac mivel nem. És , hogy hogyan menekült eddig meg? Ki rabolta el az anyámat? Mit tudok én tenni? A kérdések egyszerűen leterítettek. Egyikre se tudtam volna válaszolni , még ha nagyon akarok akkor sem. Az egyetlen dolog amit tehetek , hogy várok. De ez  a legutolsó dolog amihez most kedvem van. És ez az első számú dolog, ami az őrületbe kerget...