Starity

Saját írások, novella, vers, bármi

26 oldal 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11
Hozzászólok Nem indíthatsz új témát!
2009. április 17. 18:51 #1
Necros
Necros
Cara is my Mistress
 
StátuszCaptivated by Tabrett.
  Csoport: Tag
Csatlakozott: 06.01.16.
Hozzászólás: 8558
Csatolások: 17675
Azonosító: 12106
Offline offline
Kíváncsi vagyok, ti írtatok-e már saját novellát, verset, dalszöveget vagy más hosszabb lélegzetû szerzeményt. Én elõször Lovecraft-hoz hasonló stílusban próbáltam írni 1-2 szösszenetet, aztán elindultam kicsit más irányba is. Unokatestvérem tanácsára megpróbálkoztam versekkel is, mivel az elvileg segít fejlõdni. Nos, neki már jelent meg egy kis verseskötete is, több szép darabbal, nekem viszont nem erõsségem. Mondjuk, egy ideje már nem írok, de egy befejezetlen történetem ott hever parlagon, amit le akarok zárni és amúgy sem mondtam le az írásról, viszont nem tudom, mikor folytatom.

Íme az én írásaim, kezdve a legelsõvel, melyet Lovecraft-nak ajánlottam, hiszen õ nagy hatással volt rám, mondhatom, hogy miatta fogtam bele ebbe az egészbe (aki olvasta a könyveit, sok ismerõs dologgal fog találkozni).



Álom?!


Ezen a nyáron elszántam magam egy látogatásra, Arkhambe. Ez az a város, melyrõl annyi, érdekes történetet hallani, ahol annyi szörnyû haláleset történt, megfûszerezve néhány különös eltûnéssel. Igaz, elég morbid ötlet, de eldöntöttem, hogy megnézem a legfontosabb helyszíneket.
Az utam hosszadalmas volt Bostontól Arkhamig, de mire is számíthatnék, így a '20-as évek vége felé? A vonat eléggé összerázott, de még a szálloda felkeresése elõtt bementem fiatalkorom nagyra becsült tanítójához, professzor Nathaniel Wingate Peaslee-hez. Úgy tett, mintha nagyon örülne, de ismerem annyira, hogy tudjam, csak tetteti, mert valami szörnyûséges esemény történt -- nem meglepõ... :
-Á, Dr. Willard! -mondta papírjaiból felnézve Arkham egyik legmegbecsültebb embere.
-Üdv professzor! Hogy telnek a napjai mostanság?
-Nos, gondolom, észrevette rajtam, hogy újra gondok vannak városunkban -mondta.
-Nehéz lenne nem észrevenni gondterhelt arcát. No meg a város lakói is furcsábban, bizalmatlanabbul viselkednek, mint általában. Ismét eltûntek, netán meghaltak emberek?
-Igen, emberek, állatok, de ezek az esetek különböznek az eddigiektõl.
-Mégis, mennyivel lehetnek ezek másabbak?
-Ezeknél az eseteknél az elõkerült tetemeken vannak bizonyos, nyugtalanító jelek. Ezek egy kicsit emlékeztetnek a Necronomiconban látott dolgokra.
-A Necronomiconban? Már sokat hallottam róla, de még nem láttam. Megtekinthetném?
-Az õrült arab, Abdul Al Hazred könyvét akarod megnézni? Tudod te, hogy mit akarsz megnézni? Ez egy nagyon veszélyes írás. Elég felkészültnek érzed magad?
-Remélem igen.
-Akkor bízzunk a legjobbakban, hiszen szükségem van a szakértelmedre az õsi kultúrák terén. Igaz, hogy a tiltott könyveket te sem ismered, de ez csak keveseknek adatik meg. A Pnakotikus kéziratokat, mondjuk még én sem láttam, annak ellenére, hogy az egyik legelismertebb kutatója vagyok a Cthulhu-kultusznak és a Föld ember elõtti urainak.
Ezzel el is indultunk a Miskatonic Egyetem könyvtárába. Útközben bepótoltuk az elõbb elmulasztott kedélyes csevegést, már amennyire az idegeink állapota engedte, hiszen ember nem sokszor tekinthet bele abba a könyvbe. Mikor megérkeztünk a könyvtárba, mesterem beszélt a könyvtárossal, akinek addig nyugodt arca feszült vonásokkal gazdagodott. Feszengve, de megindult a lelakatolt helyiség felé. Kicsit ügyetlenkedve idegességében lassacskán kinyitotta a zárat és beengedett minket a titkok szobájába, majd sietõsen távozva magunkra hagyott minket a borzalmas irományokkal.
-Akkor, keressük meg amiért jöttünk - mondta Peaslee.
-Elvisszük a könyveket?
-Igen, a helyzet súlyossága miatt muszáj. Igaz, hogy én sem szívesen teszem, de meg kell tegyük a helyiek érdekében.
-Hát, jól van. Akkor keressük meg.
Így kezdõdött az utamnak az a része, amit nem tudok hova tenni magamban. Miután megtaláltuk a Necronomicont, meg néhány, a témához kapcsolódó könyvet (von Juntz Unausprechlicken Kulten-jét, a döbbenetes Eibon könyvének fennmaradt részleteit és Ludwig Prinn De Uermis Mysteriis-ét) felmentünk a professzor szobájába, utunkon gyanakvóan méregetõ tekintettel találkoztunk -valaki biztosan meglátta a könyvtárban, hogy milyen förtelmes irományokat viszünk magunkkal és a hír futótûzként terjedt ezután. Mielõtt belemélyedtünk volna a tanulmányozásba, megkérdeztem:
-Pontosan mit kell keresnünk?
-Ehhez a jelhez hasonló ábrát - elõhúzott fiókjából egy kézzel rajzolt ábrát - ilyen jel volt a holttesteken is.
-Ezt ismerem!
-Igen??! Mégis mi ez?
-Ez a Dicsõ Faj jele. Láttam egy dél-amerikai író könyvében. Az író neve, ha jól emlékszem Garcia Rodriguez, de a jel megragadt emlékezetemben.
-Ez nagy segítség.
Tanáromnak vannak tapasztalatai fiatalkorából a Dicsõ fajjal kapcsolatban. Az apjának volt egy nagyon különös élménye; szelleme visszautazott a múltba a kúp alakú lények készséges segítségével. Ezt röviden elmesélte nekem, de ha valaki jobban érdeklõdik, akkor utánanézhet apja visszaemlékezéseiben - már én is elolvastam, azóta és megéri rászánni az idõt -. Mindezek után, igaz nagyon vonakodva bár, de maga elé tette a Pnakotikus kéziratokat, mely vénebb, mint maga az emberiség, és lassacskán, erõt véve magán fellapozta. Elkezdett keresgélni, közben egyre inkább torzultak arcvonásai, majd pár perces keresgélés után szólt nekem, hogy húzzam oda mellé a székem. Hosszasan beszélgettünk, majd megegyeztünk, hogy mára mindkettõnknek elég volt ennyi ebbõl a förtelembõl és majd holnap folytatjuk a kutatást. El akartam kérni a Necronomicont, hogy még egy-két dolgot megnézzek benne. Nehezen állt kötélnek, de végül is beleegyezett. Azt viszont a lelkemre kötötte, hogy ne olvassak fel belõle hangosan, hiszen tudta, hogy szakértõje vagyok az õsi nyelveknek és kiejtésüknek is, meg azt, hogy senkinek meg ne mutassam a könyvet, mert ha ellopják, akkor abból nagy bajok származhatnak. Természetesen mindent megígértem és gyorsan visszamentem a szállodámba. Miközben a szállodába igyekeztem, a fejemben még mindig kavarogtak a gondolatok a témával kapcsolatban. A szobámban elkezdtem olvasni, de elképzelésemmel ellentétben hamar elnyomott a buzgóság. Innentõl kezdve nem vagyok biztos abban, hogy mi a valóság és mi a képzelet mûve. A szomszéd egy kissé furcsa ember volt. Ahol csak tudott, hallgatózott. Ha ma akarnának vele találkozni, akkor egy 35 éves, teljesen megõszült fiatalos alkatú embert keressenek. Nevét külön kérésre esetleg megadom - nem szeretném, ha miattam lenne nevetség tárgya, elég, ha már én az vagyok. Tehát aznap este szintén hallgatózott. Eleinte csak halk hortyogásomat hallotta, de mivel megvan az a rossz szokásom, hogy álmomban beszélek néhány perc múlva motyogást hallott. Számára ismeretlen volt a nyelv, de abban biztos volt, hogy ha nem is emberi, de valamiféle beszéd volt, különösen hangsúlyozva. A "beszéd" után nem sokkal érdekes zajokat hallott:
-Olyan volt, mintha valamiféle lény, apró csápokon csúszott vagy inkább siklott volna. Körülbelül annyi ideig tartott, amíg el lehet lassan jutni a szoba ablak felõli részétõl az ágyhoz. Ezután olyan sikolyt hallottam, amihez hasonlót még soha azelõtt és azután nem hallottam. - Ezt az eset után négy héttel tudtam megkérdezni. Ekkorra épült fel a sokkhatásból.
Én az egészrõl még ma sem tudom eldönteni, hogy álom volt-e tényleg, ahogy azt én remélem vagy ez az egész rémisztõ, eszement utazás téren és idõn át valójában megtörtént. De lássuk csak mire is emlékszem: Lefeküdtem, majd pár perc álom nélküli áldásos idõszak után történt valami - valószínûleg ekkor kezdtem el motyogni az õsi, tiltott nyelven. Kisvártatva egy furcsa világban találtam magamat. Különös, nyálkás világban ébredtem. Mindenfelé 3 méter magas, kúp alakú, sok csáppal hadonászó szörnyeteg közeledett felém, amikben ráismertem a Dicsõ fajra. Itt elvesztettem eszméletem az álomban vagy akármiben is és -mint utólag megtudtam - egy héttel késõbb tértem magamhoz Arkham kórházában. Azonnal értesítették az azóta minden idejét a probléma megoldására fordító tanáromat - szinte éjjel-nappal ezen dolgozott, karikásak is voltak a szemei -, aki sietett, hogy minél elõbb ideérjen.
-Willard, Willard. Mondtam, hogy ne olvass fel a könyvbõl.
-De én nem is olvastam fel belõle. Valószínûleg kimerültségemben álmomban beszéltem.
-Hmm, akárhogyan is volt gyorsan szedd össze a dolgaidat, és minél hamarabb hagyd el ezt a várost. Nagyon felgyorsultak az események, egyre több az eltûnés és haláleset. Remélem magamban is elég leszek, hogy megállítsam a gonosz erõket. Neked EL KELL MENNED! Le vagy gyengülve és így csak hátráltatnál.
Beszélgetésünk után sietõsen távozott és róla ezután csak öt hónappal késõbb hallottam.
Elindultam hát az állomásra és a legelsõ vonattal hazautaztam. Késõbb vettem egy arkhami lapot, de amit olvastam, az mélyen megdöbbentett. "Lassan naponta tûnnek el emberek. Ez lesz az utolsó számunk, hiszen mi is elhagyjuk a várost. Reméljük önök is ezt teszik." A sorok olvasása megrémített: nem járt sikerrel és meghalt professzor Nathaniel Wingate Peaslee. Ezek után csak reménykedtem, hogy nem kezdenek el terjeszkedni az elszabadított rémek. De néhány nap múlva más városokból is hasonló hírek jöttek: hullák a Dicsõ faj jelével. Ezek után úgy éreztem nincs mit tennem és elmentem a fegyverboltba és vásároltam egy Smith & Wessont. Most itt ülök írógépem elõtt és hallom, ahogy valami be akar jönni az ajtón, dörömböl, lassan már az ajtót is beszakítja, de én halántékomhoz emelem a pisztolyt és...
--

Egy halott levele



„Víziók gyötörnek. Éjszakánként verejtéktõl lucskos ágyamban ébredek már napok óta. Takaróm lerúgva, lepedõm összegyûrve hever a földön. Ezek nem csak rémálmok. Nem holmi homályos fantazmagóriák, melyek a napokban átélt dolgokból építkeznek, és elõcsalogatnak agyam legmélyebb régióiból mindenféle rég elfeledett szörnyûséget, mint egy filléres horror vérben, belekben csúszó-mászó ürülékszagtól bûzlõ ocsmány figurái. A képek, amiket látok tiszták, mintha fényes nappal ott járnék látomásaim helyszínein. Szörnyû dolgokat látok. Az emberiség eddig is csak a pusztításhoz értett legjobban, nagyszerû példa erre az elsõ világháború. De azokhoz a dolgokhoz képest, amiket álmaimban látok, ez mintha csak egy gyengéd elõjáték lett volna egy heves szeretkezéshez. Amit átéltem az felülmúlja legvadabb elképzeléseimet is a jövõrõl. Hullahegyek -így ahogy leírom; vagy csak egy mély gödörbe összedobált meztelen, összeégett porhüvelyek, mellettük vígan cigarettázó, részeg, néha lövöldözõ katonák, összeesõ megbilincselt emberek, kik azt hitték élnek még néhány napot, hetet, de az alkoholmámoros tisztek és közkatonák szórakozni akartak és agyaggalamb lövészetet tartottak. Értelmetlen erõszak. Mellettük síró rabok. Röhögés, szipogás, üvöltés, halk sírás – imamormolás, pattogó parancsok groteszk szimfóniája. Néha a szagot is érzem. Akkor hányás van a fejem mellet, fejemen, ruhám összepiszkítva, mikor felébredek. De az emberek ennél is kegyetlenebbek, ahogy azok a képek is, amik valamilyen csatornán át hozzám eljutnak, és nem állnak meg egy ekkora szelet felvillantásával. Még tovább kínoznak, nem csak az emberhegyeket mutatják, hanem hihetetlen erejû robbanásokat is, melyek majd kiszakadnak a Föld gravitációjából. Akkora erõket látok felszabadulni, melyek csak az armageddoni víziókhoz hasonlíthatóak. De nem csak bombákban rejtezik hatalmas erõ, hanem a leghatalmasabb országok vezetõi mögött is, akik csak bábok ezen hatalom markában. Levágott fejeket egykedvûen himbáló fegyveresek, szörnyû betegségekben szenvedõ, rothadó emberroncsok, éhezõk milliói, utcákon megfagyó egyszerû és értelmiségi emberek. Ilyen lesz a jövõ? Én nem kérek ebbõl. De az én rettenetem nem mérhetõ azokéhoz, akik villáikban, palotáikban õrizgetik dugig tömött pénzes zacskóikat, és feldühödve zavarják el az egy falat kenyeret kérõ szegényt. Én csak egy egyszerû ember vagyok, õk gazdagok, kiknek már van mit félteniük. Nekem ettõl felfordul a gyomrom, õk csak váltanak egyet televíziónak nevezett undorító dolgokkal teletömött dobozukon és nyugodtan hátradõlve kényelmes foteljükben ínyenc módjára csemegéznek egy koponyából egy még dobogó gyermekszívbõl.”
Egy halottkém 1937-ben eltette ezt a levelet, hogy ne kerülhessen nyilvánosságra. A hullát saját hányadékába fulladva találták meg. Az arcot eltorzította a félelem. Iratokat nem találtak a hotelszobában, álnéven jelentkezett be – a John Doe név nem volt gyanús a portásnak… -, csak egy másik kézzel írt szövegen találtak egy H.P.L. monogramot.



Az ebben a novellában szereplõ HPL egyenlõ Lovecrafttal. Remélem, nem sértem meg senkinek sem az érzéseit, nem rossz szándékkal írtam bele a Mestert. A – talán – hatásvadásznak tûnõ elemeket nem azért használtam, hogy undort keltsek, hanem az érzékeltetés miatt, hogy mennyire mocskos ez a világ. Remény van a megtisztulásra, de nem sok. Még egyszer elnézést mindenkitõl, akit esetleg felkavartak eme sorok. Habár ennél durvábbakat lehet látni ma már egy napilapban is, sõt a hírekben is.
--

Egy orosz katona visszaemlékezései a 2. világháborúból (1944 vége felé):



    „Azért imádkozunk, bárcsak esnénk el a városban, ahová vezényeltek minket. A tél a hideggel már képviseltette magát, de hó még nem volt. Reméljük, hogy az éj leple alatt, amíg beszivárgunk a városba, leesik az elsõ hó. Ha egyszer-kétszer elcsúszunk emiatt, nem gond, a németeket úgyis jobban fogja zavarni. Õk nem készültek fel sem a hóra, sem a télre, sem egy néhány fõbõl álló kis csapatra, öngyilkos küldetéssel. A feladatunk, habár jó tervnek tûnik, mégis kételyeket ébreszt bennem vezetõink emberségét illetõen. Egy 16 fõs osztaggal nekimenni a nácik seregének, még, ha mi ismerjük jobban a terepet, akkor is õrültség. Persze, majd szétoszlunk és a házak mellõl, fák közül lövünk, de így is valószínûleg lemészárolnak minket. Megszökni nincs lehetõsége senkinek. A magas rangú tiszt (késõbb csak „tiszt”), aki velünk tart, nem az ellenséggel, hanem velünk törõdik. Kissé lemaradva követ, jó néhány tárral felszerelve, géppisztollyal. Nálunk is van géppisztoly, de csak két tárral. Tehát takarékosan kell majd bánnunk a lõszerrel. A pihenõnek mindjárt vége, indulnunk kell.”

     „Túléltem, de fogságban vagyok. A naplómat nem kobozták el, azt mondták, minden nap elveszik, megnézik, és akkor adják vissza, ha semmit nem írok arról a helyrõl, ahol tartanak. A mocskos falak körbevesznek, ablak sincsen, tehát lehetek akárhol, nem tudnám leírni a börtönt; sem azt, hogy hol van, sem azt, hogy a cellámon kívül hogy néz ki. Most fáradt vagyok, majd késõbb még írok.”

    „Vagy a doktoruk nagyon tudatlan vagy nem is törõdnek velem.”

    „Mikor megkérdeztem, hogy hány napig voltam eszméletlen, nem válaszoltak. Nem tudom milyen nap van, milyen napszak, és fogalmam sincs a dátumról. Úgy érzem, kitéptek a világ körforgásából. Náci õreim nagyon kedélyesen, vidáman töltik napjaikat. Mintha már nem a küszöbükön járnának a szövetséges, „baráti” haderõk. Kíváncsi vagyok, kitart-e legalább a háború végéig ez a barátság.”

    „Azt hiszem, eldugult a WC-m. Miért álltatom magamat? Egy lyuk a cellám sarkában. Igaz, a csatornába vezet, de rácsokkal van lezárva a csatlakozás. Hiába próbáltam meg felhívni magamra a figyelmet, senki nem jött. A dokit sem láttam már régóta. Pedig le kellene cserélni a kötést.”

    „Ma bejött egy asszony és elkezdett takarítani. Egy katona jött vele. Megpróbáltam szólni a toalettemmel kapcsolatos kisebb problémáról, de egy erõs ütést kaptam a bordáim közé válaszul. A nõ ugyanaz volt, akinek a kisfiát Oleg megmentette. Elég hihetetlen történet. A csatát mi kezdtük jobban. A meglepetés ereje velünk volt. Mint késõbb kiderült, a német hadiipar ereje többet ért. A hó is esett, csökkentve a német hadiipar remekeinek a teljesítményét, de nem a náci katonákét. Már a városhoz közelítve elkezdett esni és a harc kezdetéig sok leesett. Végül is, ennek köszönhetem (?) az életem. Az elsõ golyóváltásból mi jöttünk ki jobban. De amint feleszméltek - sajnos elég hamar -, átvették a kezdeményezést. Innen csak a mészárlásról szólt volna az egész. De egy kisgyerek kószált erre. Minden bizonnyal süket lehetett vagy más baja volt, mert észre kellett volna vennie a nagy fegyverzajt. Mikor a tûzvonalba került, Oleg, egy tapasztalt vén róka, eldobta Khalasnikovját és rohant a kisgyermek felé. A velünk jött tiszt belelõtt a lábába. Majdnem összeesett, de ment tovább.  A térdhajlatába kapta a lövedéket, de nem állt meg. A németek közül többen abbahagyták a lövöldözést, õk is észrevették a kis mozgó ruhacsomót. Az anyja ebben a pillanatban robbant ki egy közeli ház ajtaján, keservesen kiabálva a kicsi gyerek nevét. Mikor meglátta azt hittem, elájul, vagy hisztériázni kezd, de nem. Elõvett egy pisztolyt az övébõl - kíváncsi voltam minek neki fegyver - és lõtt. Egyszer. Kétszer. Abbahagyta. Nem hittem el, amit láttam. Lelõtte volna a saját fiát? Valaki gyorsabban eszmélt, mint én és felkiáltott: - Oleg! Oleg!!? - Nem értettem, ezért visszakaptam a tekintetemet bajtársamra. Baj volt, az biztos. A nõ a veterán katonát lõtte le. PEDIG MEG AKARTA MENTENI A FIÁT. Leblokkoltam. Nem bírtam elvenni a szememet Oleg hullájáról. A feje szétrobbant. A nõ két golyót eresztett a koponyájába. Hidegvérrel megölte azt, aki ki akarta vinni a gyereket a tûzvonalból. A nõ odalépett a szétroncsolt fejû testhez és arrébb gördítette, majd kezébe vette a gyereket és berohant a házba. A németek ismét tüzeltek, a társaim viszonozták. Én csak térdeltem bambán a helyemen, és nem bírtam mozdulni. Oleg a testével védte a gyereket, ugyanis néhány bajtársa még mindig lõtte a németeket. Õk nem tüzeltek, csak fedezékbe vonultak. Tudták, nekik van több fegyverük és lõszerük, és talán ismerték a gyereket is. Hagyták, hadd próbálja megmenteni. De a társaim közül néhányan csak lõttek tovább. Õk nem törõdtek ilyen "apróságokkal". Még néhány másodpercig a történtek a hatásuk alatt tartottak, de aztán feleszméltem és éppen elkezdtem volna lõni, amikor egy faág a ránehezedõ hó súlyától letört és a fejemre zuhant. Itt filmszakadás. Legközelebb már a cellámban ébredtem fel. Most pedig itt ez az asszony és nem leplezett ellenszenvvel méreget. Megkockáztattam egy kérdést. Megkérdeztem, miért lõtt. Azt mondta, azért "mert az a koszos orosz túszul akarta ejteni a kisfiamat". Kis híján ráordibáltam, de tudtam, ezzel nem nyerném el az õr rokonszenvét. Ezért halkan mondtam, szinte a fogaim közt kipréselve a szavakat: -Meg akarta menteni a fiát nem pajzsként használni. Honfitársai amúgy sem kegyelmeztek volna.   Az asszony meglepõdött, az õr arca felfújódott, a puskatus lecsapott, én elájultam. Ezek után élelmet és vizet is alig kaptam. Talán kár volt megsérteni ezeket a büszke urakat.”

„Éhezek.”

    „Lassan elszivárog az élet belõlem. A WC sarokban nem áll akkora halomban az ürülékem és a hányadékom, mint számítottam rá. Ha nem kapok élelmet,. nem tudok üríteni sem. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy elhagyták ezt a posztot a nácik. Talán megtalálnak hamarosan. Ha nem, meghalok.”

    „Elég sok idõ telt el. Napokban nem tudom megmondani. Már írni sem lesz sokáig erõm. Senki nem jön. Kintrõl sem szûrõdik be zaj. Kezd kifogyni a tinta a tollamból. A németek tollából. Szép példány. Már úgysem fog kelleni nekik. Talán azt hitték, majd megpróbálom megölni magam ezzel. Tévedtek. Legalább is eddig igen. Nem tudom mi a rosszabb, az éhség vagy a halál. Hamarosan megtudom. Ha kifogy a tinta, a véremmel írok majd. Legalább hasznosítom ezt az éltetõ folyadékot. Ha már nem tud életben tartani sokáig, akkor segítsen a gondolataimat életben tartani.”

    „Valahogy bejutott egy pók a cellámba. Megettem. Nem volt nagy. Már semmin nem tudok gondolkodni.”

    „Eszembe jutott egy érdekes elgondolás az emberi viselkedésrõl. Oleg mondta nekem egy kis pihenõ alatt. Szerinte az emberek háromtípusúak alapvetõen. Persze vannak kisebb áthajlások, de a három típus az alap. Az elsõ az, aki olyan, mint a mögötte haladó árnyék. Csak a múlt, a mögötte lévõ dolgok foglalkoztatják. A második a jelennek él. Az árnyéka mellette van. Õ csak a jelennel törõdik, nem érdeklik õsei, nem érdekli mi lesz vele késõbb. A harmadik típus talán a legjobb. Az árnyék elõtte halad. Az árnyékot, a jövõt próbálja elérni. Az árnyék és õ mögötte van a múlt. Erre támaszkodik. Érdekes. Vajon el tudom állítani a vérzést, vagy ez a gondolatmenet lesz az utolsó az életemben?"
--


"Idilli" jövõ



Már megint elkezdõdik egy nap. Semmi kedvem hozzá. Belefásultam a vég nélküli semmittevésbe. A szép új világ - na persze - ismét vár, menjek és tegyek úgy, mint aki élvezi ezt. Mióta megtalálták Tesla elveszettnek hitt jegyzeteit, minden megváltozott. Mint azt remélték, megtalálták benne azt az energiaforrást, ami jólétet hoz a világra. Épp idõben, hiszen a teljes pusztulás szélén voltunk. A tervbe vett csúcstechnológiák egyre-másra jelentek meg. A nagy változással nagy káosz is járt, amit a hozzám hasonlók szüntettek meg. A rendfenntartóknak semmi tiszteletet nem adtak akkoriban, de mikor megkaptuk a teljhatalmat, nem éltünk vissza vele. Ehelyett, a technológiát igénybe véve, gyorsan, néhány hét alatt rendet tettünk. A kíméletes eszközök használata és a józan érvek meggyõzték az embereket. Mivel a pénz megszûnt, érthetõ volt az hogy a társadalom megpróbál összeomlani. Ez meg is történt volna, de ekkor jött elõ néhány író, akik elmondták ötleteiket és a világ vezetõi csírájában fojtották el az erõszakot. Ugyanis, az elsõ napok szörnyûek voltak. Olyan emberek is kifordultak magukból, akik köztiszteletben álló emberek voltak. Olyan vérengzés folyt, azt lehetett hinni a jólét ígérete elpusztítja a bolygót. De a technológia -értelmes - felhasználása megmentett minket. Érdekes, a pusztulás szélérõl majdnem a teljes végzetbe sodortuk magunkat, azzal, hogy megtaláltuk a kiutat. Na igen, az emberi természet. Ha létezik idióta vég, ez az lett volna. De nem ez volt a legrosszabb, talán. Hiszen azóta annyira leegyszerûsödött minden, hogy nagyon aggódok a jövõnkért.
Olyan életet el sem tudtunk volna képzelni, akár 1-2 héttel a változások elõtt, mint amit most élünk. Hihetetlenül intelligens gépek segítenek minket a mindennapokban, de nem annyira okosak, hogy személyként értékeljük õket, hanem csak, mint értelmes eszközök, gondoljunk rájuk. A gondolatok amúgy sem sûrûek ebben a világban. Az újságok már rég megszûntek. Igaz, amíg voltak, nagyszerû szórakozást jelentettek. Elvégre olyan lapok voltak, amirõl már régóta álmodtak az olvasók és újságírók. Ez nem papírból, hanem egy vékony szétnyitható képernyõbõl állt. A hírek automatikusan frissültek, a képhez hang és képanyag is járt. A képek, videók a lapon jelentek meg, a hangok az orvosi tudománynak köszönhetõen egybõl az agyunkban. A hangot egy chip-be közvetítette a lap, amit a chip átalakított az agy számára értelmezhetõ jellé. Szinte minden eszközt tudtunk aggyal távirányítani, szintén az orvosok és a nanotechnológia segítségével, agykárosodás nélkül. A könyvekhez automatikusan járt zenei aláfestés, ami automatikusan változott az adott tartalomnak megfelelõen. A mozi megszûnt, ehelyett mindenki az új technológiát használta. Egy szemüveg belsején lehetett látni a filmeket, ezt egy kontaktlencse szerû eszköz olyan mértékben feljavította, hogy a legmodernebb mozik sem tudtak ezzel versenyezni. Fõleg, hogy a szemet, magát is olyannyira felfejlesztették, hogy olyan vizuális távlatok nyíltak meg, amivel nem lehetett tartani a lépést. Pedig a mozik valódi 3D-s, holo és egyéb technológiával készült filmeket is vetítettek, sõt rendeltek hatalmas ütemben, de mindez kevés volt. Ahhoz, hogy mindezt a sok új információt agyunk képes legyen feldolgozni, nos fejlesztenünk kellett azt is. Ma már a régi 2-3 százalék helyett 20-21 százalékot használunk. Ennek köszönhetõen nem csak látásunkat, hanem többi érzékszervünket is fejleszthettük, persze mesterségesen. Ennek egyenes következménye volt, hogy olyan gyorsan íródtak az újabbnál újabb könyvek, oly gyorsan megszülettek az új filmek, csak kapkodtuk a fejünket, mi egyszerû emberek. A mûvészek - ezt a gyûjtõszót használtuk mindazokra, akik képesek voltak élvezhetõ dolgokat alkotni. Ugyanis a sok automatizálás hatásaként az emberi faj egyetlen a dolga a szórakozás maradt. Mivel nekik az alkotás volt a szórakozás - és ez a kényelmes körülmények és állandó kereslet-siker miatt tényleg az volt -, mi csak a kész mûvek fogyasztásával és sportok, szenvedélyek ûzésével foglalkoztunk. A mindenki szervezetében megtalálható nanorobotok helyrehoztak minden fizikai károsodást, így mindenki nyugodtan azt csinált, amit akart. A megnövekedett agykapacitásnak hála szinte eszköz minden megvalósult, amit a normális és a legelvadultabb sci-fi írók megálmodtak. Épp ezért olyan csodák hirdetik Tesla hagyatékát, mint az örökké változó 2123 méter magas, gyönyörû szobor, mely minden földrészen megtalálható. De, nem egész 2 év alatt, az emberek annyira kiégtek érzelmileg és minden szellemi szinten, hogy nem születtek új alkotások. A mûvészek az élképesztõ csodálatból, a gyûlölet legmélyebb bugyraiba süllyedtek. De ez valahol várható is volt. Hiszen olyan mértékben igényeltük az újat, a szórakoztatót, annyira felgyorsult az alkotás üteme, hogy a mûvészek a majd két év után kiürültek, kiégtek, kikészültek. Nem tudtak újat alkotni. Sem az írók, sem a filmesek, sem a zenészek, senki. Így hirtelen az emberiség nem tudta mitévõ legyen. Az erõszak, mivel már régóta - hmm, relatív fogalom, annyi szörnyûséges, háborúkban eltöltött idõ után a 2 év felhõtlen boldogság úgy tûnt, maga a mennyei örökkévalóság - nem létezett, a szabályozásnak és az értelemnek hála, nem volt megoldás. A régi idõkben mindenki egymásnak esett volna és értelmetlen öldöklés kezdõdött volna. Most viszont az emberek csak az otthonaikban fekszenek összeroskadva, totális apátiába zuhanva. Ha létezne gondolatrendõrség, nem sok dolguk lenne. De a kifinomult új érzékeinknek köszönhetõen - melyre agyunk eddig ismeretlen területeinek felfedezése után tettünk szert - érezzük nem sokáig lesz békesség. Egyesekben olyan elképesztõ méretû indulatok fortyognak, hogy nem sokáig tudják a szabályozó szerkezetek kordában tartani õket. de vannak olyanok akiknek egyszerûen elege van az életbõl. Én is közéjük tartozom. Megállás nélkül csak a múlton merengünk és gondolatnaplók tömegét archiváljuk naponta. Vannak néhányan, akik azt gondolják, agyunk további régióit kellene megnyitnunk, és ezzel új élvezetekhez jutnánk. De ezzel annyi a gond, hogy a még inkább felgyorsult tempó, csak gyorsabb kiégéseket eredményezne. Hiszen teljesítményünket tudjuk fokozni, de a tehetségünket, fantáziánkat nem tudjuk javítani, bõvíteni. Ezt a gének átalakításával és a technológiával sem változtathatjuk meg. Tehát nyernénk egy nagyon rövid idõt, de nagyon valószínû, hogy a másik nagy vágy, az új lehetõségek felfedezése sem segítene, ha egyáltalán történne valami. Vicces, egyszer azt hittük a végtelen kíváncsiság, a mindent elsöprõ vágy fog végezni velünk. Erre most biztos, hogy az érdektelenség, az unalom, a reménytelenség pusztítja el azt a fajt, amely egyik percben képes felvirágozni, a másikban pedig önnön butasága miatt kihalni. A butaság a türelmetlenség és többre vágyás volt. Türelmetlenség, mert nem tudtuk kivárni, amíg megismerünk más civilizációkat, más életformákat, hogy tõlük is tanulva elkerüljük kihalásunkat. Mert egyszer minden fajnak eljön az ideje, de egyes fajok katasztrófa, mások más fajok miatt, néhány pedig önmaga miatt kényszerül eltûnni. Többre vágyás, mert nem tudtuk elfogadni magunkat és mikor jobbak lettünk még többre vágytunk. Ez vezetett ide ahol most vagyunk. Mindezt végiggondolni 0.3 másodpercbe került. Minden emlék "végignézésével", mindennel együtt. Elkeserítõ.
.
.
.
Körülbelül 5-6 másodperccel késõbb:
De talán mégis van remény. Most minden embernek az emlékeit újra végigböngészve találtam valamit. A változás után elküldtünk egy ûrhajót az ûrbe, minden tudásunkkal, minden fejlesztéssel ellátva. Talán õk találnak/találtak valamit. Valahol. Csak idõben érkezzenek vissza.
--

20 év

20 éves lettem,
Mit ér az életem
Ezen gondolkodom
Válasz nincsen
Még

HA eltelik még 20 év,
Majd megtudom, mit érek
Keresem-e az utamat még
Vagy akkorra révbe érek
Nem tudom

Lesz családom, állásom
Vajon a pénzt hajszolom
Vagy élem életem békében
Esetleg fekszek egy gödör mélyében
Mit tegyek

A levelek, mint verebek
Játszadoznak az út szélén,
Te jó ég, mi leszek én?
--

Kérdések

Nem tudom mitévõ legyek.
Író vagy költõ legyek,
a pénzt hajszoljam
vagy éljem életem?

Gyönyörködjek a naplementében
vagy kihasználjam önzõen?
Lefessem temérdek jelzõvel
vagy csak bámuljam merengve?

Kövessem a sablonokat,
másoljak másokat?
A sikerhez elég,
nekem kevés.
--

Anyák napjára


Egy gyermek számára az év legfontosabb napja,
Ez az anyák, az édesanyák ünnepnapja.
Pénzzel, ajándékkal nem lehet kifejezni, mit érzünk,
Mikor a minket megszülõ nõ szemébe nézünk.
Végtelen kedvesség, türelem, a szeretet tükre,
Ha vétkezünk, nem veti szemünkre.
Csak elnézõen mosolyog, nem dorgál, hallgat,
Olyan szavakat duruzsol a lelke, melyeket csak a szívünk hallhat.
Egy ilyen tündért ne bántsunk, csak tisztelettel csodáljunk.
Az anya többet ér minden kincsnél, addig szeressük, amíg él.
Ne csak azután döbbenjünk rá mit vesztettünk,
Miután elment és nem lehet velünk.
--

A húsvéti versikém:

Gondoltam azzal jövök el hozzátok,
Mint oly’ sokan mások,
Hogy mit is mondhatnék,
Húsvét van, hát locsolnék.
Nem mondanék versikét,
De muszáj mondani effélét.
Zöld erdõben nem jártam,
Virágot sem láttam.
Most itt áll egy, ahogy én látom,
Ha szabad, meglocsolom.
18 felhasználónak tetszik: Bátor Ventillátor, Sally Sparrow, riri17, Pink9, Anabella, vattacukor7, CorneŁia, Törpemókus, Qiny, gayformisha, Cute girl 998, Minimanó94, Heidi98, mimike567, WhollyGrobanite, LeerdammerGirl, dtsz, sziv55
2009. április 17. 21:51 #2
dercze
dercze
új tag
    Csoport: Tag
Csatlakozott: 06.09.23.
Hozzászólás: 15
Csatolások: 0
Azonosító: 18084
Offline offline
Én most regénnyel próbálkozom. Nemrég kezdtem. Tavaly novemberben törték össze a szívem, de még nem hevertem ki. Úgydöntöttem leírom. Itt egy részlet még a fájdalmas rész elöttrõl(majd onnan is lesz):

Kedd reggel állok a megállóban. Korábban érkeztem, még nincs itt senki. Van idõm a gondolataimra. A felhõket békén hagyom, a tegnapi történet is furcsa véget ért. Csodálatos az idõ. Elfekszem. Felnézek az égre. Gyönyörûek a felhõk. Nem bírom ki. De mire kezdõdne az újabb történet, megszólal a telefonom. SMS jön. Dóri írt a ma estével kapcsolatban. Rendeznem kéne a nõügyeimet. Túl zavaros. Már alig merek velük beszélni. Nem tudom, ki ismer kit, nem tudom, ki tud a másikról. Talán ha lerajzolnám. Azt hiszem, Dóri nem tud senkirõl, de Szilvi tud róla. Habár Szilvivel mintha elõbb jöttem volna össze… Akkor Dóri tud Szilvirõl. Vera meg mindenkirõl tud. Szilvi meg tud Veráról. Lilla meg senkirõl. Vagy az Eszter? Délután lerajzolom.
Amikor elmesélem valakinek, általában mindig kérdeznek. Három gyakori kérdés van: „hogy csinálod?” Nem vagyok túl jóképû, nem vagyok nagyon kigyúrva, sörhasam van, mindig borostás vagyok. De megnyerõ vagyok, figyelmes, humoros, illemtudó. „ha tudnak egymásról, miért nem szakítanak?” Hát erre nem tudok biztos választ adni. Szerintem gonoszak. Szeretnek a másik képébe vigyorogni, mikor beszélgetnek. Tudnak egymásról, de azt nem tudják, a másik tud róluk. „minek ennyi nõ?” Ez nagyon egyszerû. Egy nõvel lenni olyan, mint megnézni egy filmet. Ha mindig ugyanazt a filmet nézed egy idõ után unalmas lesz, de ha mindig más filmet nézel, könnyen lehet, hogy csalódsz, hogy rossz filmet látsz. Ezért kell találni pár olyat, amit szeretsz, és azokat váltogatni a lejátszóban. Persze néha kell kísérletezni újakkal. Nem kéne mindig mást nézni. Mindenkinek van egy film, amit ha egyszer lát csak azt akarja nézni élete végéig, napjában többször is. De nekem ez még idegen, talán nincs is ilyen.
Megnézem az idõt. Még több mint húsz perc a busz érkezéséig. Még ráérek. Még fekszem itt egy kicsit. Nézem az elõttem álló fát. Nézem a leveleket. Hullnak. Kiszakadnak eddigi környezetükbõl. Szállnak a széllel. Egyikük ellen megy a szélnek. Tudja, hogy nincs esélye, de megpróbálja. Itt hagyták, mind elmenekültek, de õ kitart, nem hátrál meg. Semmi esetre sem hagyja el a helyét. Erõs, kitartó. Egyedül van. Eltelik az idõ. A busz befut. Felszállok. November van.
„Egyedül fogok én állni a világon.”
8 felhasználónak tetszik: Bátor Ventillátor, Pink9, Anabella, Lilimooo, Jolie_77, LeerdammerGirl, sziv55, forever.romanci
2010. október 10. 18:21 #3
Qiny
Qiny
 
StátuszMosolyogj a világra és a világ visszamosolyog rád....vagy hülyének néz.
  Csoport: Tag
Csatlakozott: 10.04.27.
Hozzászólás: 902
Csatolások: 338
Azonosító: 125906
Offline offline
Ime egy vers a sok közűl.
Várj rám!

Szerettem nézni ahogy alszol,
ahogy az álom pilládra párát lehel.
Szerettem érezni ahogyan karod
szorosan át ölel.
Szerettem látni ahogy arcod
jöttömre felragyog,
ahogy tengermély hangon
fülembe suttogod:
"Szeretlek, szeress,
legyünk együtt boldogok!"
Hol jársz? Merre vagy?
Vajon bejutottál már
a Mennyországba?
Várj rám!
Egyszer én is ott leszek.
De addig még várnod kell rám Drága.
3 felhasználónak tetszik: Pink9, Anabella, krisztucsá
2011. május 26. 18:29 #4
Trinda
Trinda
BFMV
    Csoport: Tag
Csatlakozott: 10.08.08.
Hozzászólás: 2563
Csatolások: 122
Azonosító: 132827
Offline offline
Sziasztok! Ide írhattok verset,szép idézetet amihez éppen kedved van smileeee.gif a vers vagy idézet lehet szerelmes,szomorú,boldog tehát bármilyen smileeee.gif a fontos hogy a saját gondolatod legyen és ne egy "olcsó" google költemény...csak a tiéd smileeee.gif nem baj ha béna én is írok néha olyan verseket hogy egy kis idő után előveszem,elolvasom és röhögök egy nagyot biggrin.gif _nevet.gif
jó versírást smileeee.gif wink.gif
2011. július 23. 15:58 #5
Trinda
Trinda
BFMV
    Csoport: Tag
Csatlakozott: 10.08.08.
Hozzászólás: 2563
Csatolások: 122
Azonosító: 132827
Offline offline
Na hát akkor kezdem én,mint a téma indítója smileeee.gif

Van,aki életed végéig veled lesz
és fogja a két kezedet.
De lesz olyan,aki semmit sem tesz,
Csak rabolja a drága idődet.
Nézz a tükörbe! Mit látsz?
Ha én belenézek,csak egy egyszerű lányt
látok.
De most komolyan...tehetetlenül mit állsz ott?
Mert én csak egy lányt látok!
Nem quvát,nem r*bancot.
Téged smileeee.gif

Nem a legnagyobb alkotásom,de ezek az 5 perces verseimhez tartoznak wink.gif
Kíváncsian várom a ti alkotásaitokat is wink.gif smileeee.gif blush.gif
1 felhasználónak tetszik: AvrilSmile
2011. augusztus 12. 23:40 #6
Trinda
Trinda
BFMV
    Csoport: Tag
Csatlakozott: 10.08.08.
Hozzászólás: 2563
Csatolások: 122
Azonosító: 132827
Offline offline
Ma állítólag csillaghullás van.írtam is egy kicsi versikét vagy micsodát biggrin.gif biggrin.gif
Íme:
Elcsesztem az időmet ostoba kis mesékre,
Kívántam egy szépet,de úgy sem teljesülne.
De én még mindig reménykedek abban,
Hogy valóra válik kívánságom ebben a hónapban. smileeee.gif
Ez egy kis szöveg amit összedobtam gyorsan,
Ha tetszik,ha nem kiraktam és ez van biggrin.gif

facebookra már kiraktam smileeee.gif
7 felhasználónak tetszik: krisztucsá, Crona99, Qiny, Cute girl 998, Csillámpóni10, AvrilSmile, forever.romanci
2011. október 05. 10:27 #7
Sally Sparrow
Sally Sparrow
Londonb*zi chenoista
 
StátuszSoy una chica húngara, chenoísta y apasionada por Londres.
  Csoport: Moderátor
Csatlakozott: 10.05.26.
Hozzászólás: 10973
Csatolások: 8080
Azonosító: 128114
Offline offline
Idézet (Necros @ 2009.04.17. 18:51)
Kíváncsi vagyok, ti írtatok-e már saját novellát, verset, dalszöveget vagy más hosszabb lélegzetû szerzeményt. Én elõször Lovecraft-hoz hasonló stílusban próbáltam írni 1-2 szösszenetet, aztán elindultam kicsit más irányba is. Unokatestvérem tanácsára megpróbálkoztam versekkel is, mivel az elvileg segít fejlõdni. Nos, neki már jelent meg egy kis verseskötete is, több szép darabbal, nekem viszont nem erõsségem. Mondjuk, egy ideje már nem írok, de egy befejezetlen történetem ott hever parlagon, amit le akarok zárni és amúgy sem mondtam le az írásról, viszont nem tudom, mikor folytatom.
Íme az én írásaim, kezdve a legelsõvel, melyet Lovecraft-nak ajánlottam, hiszen õ nagy hatással volt rám, mondhatom, hogy miatta fogtam bele ebbe az egészbe (aki olvasta a könyveit, sok ismerõs dologgal fog találkozni).

Régebben rengeteget írtam. Verset is, regényt is. Az egyik legalább 1000 oldalas volt (kézzel írtam, pici betűkkel füzetekbe), de nem fejeztem be, ahogy a többit sem. pardon.gif Írtam színpadra szánt humoros jeleneteket is. Utóbbit még egy kedves színművészbarátomnak is odaajándékoztam, szépen nyomtatott, kötött formában. Jókat mosolygott rajta és tetszett neki. smileeee.gif De mostanában annyira kevés időm van, hogy ami szabadidő marad, inkább a párommal, családdal, ismerősökkel töltöm. Késő este jutnak mindig eszembe a dolgok, akkor lenne ihlet, viszont általában olyan fáradt vagyok, hogy inkább az alvást választom. smileeee.gif
3 felhasználónak tetszik: Bátor Ventillátor, Anabella, Cute girl 998
2011. október 08. 16:37 #8
- törölt felhasználó -    
egy kedves barátommal interneten szoktunk írogatni együtt verseket filmekről,van egy pár,csak nagyon hosszúak,majd szépen sorban el is hozom nektek smileeee.gif

ez a kedvencem,A HALOTT MENYASSZONY


Egy borús, sötét város
Eső cseppen denevér szálldos
Itt él Victor magányosan
Magányos, bár laknak itt sokan.

Esküvőre készül az egész család,
mindenki boldog,kivéve Victoriát.
Victor csak nagyokat sóhajt,
Vajon a párom is szeretni fog majd?

Victor és Victoria egymást sosem látta
Az esküvőt ki kitalálta kettőjük családja
De mikor végre találkoztak
Elszállt a bús hangulat.

Victor a zongorához ült,
sok szép dallam felcsendült.
A leány sosem játszhatott rajta,
mert anyja sajnos megtiltotta.

E esős napon az esküvőre próbálnak
Többször elpróbálják, de meg-megállnak
Victor néha elrontja a szövegét
S zavartan keresi a gyűrű közepét.

A esküvői próba végül kudarcba fullad,
a leendő anyós ruhája meggyullad.
Próbálják oltani,semmivel sem tudják,
végül egy idegen szerényen besétál.

Victor a szövegét gyakorolja,
attól fél, az esküvőn elrontja
Az erdőben a szöveget próbálja újra és újra
Nagy hevében a gyűrűt egy fadarabra húzza.


De lám,az ág életre kelt,
Mennyasszony lett belőle.
Ártalmatlan volt,senkit sem bántott,
de a menyecske szíve már nem dobogott.

Victor minden szavát hallotta
Az ujján a gyűrű, azt hordta
A fiú ígéretét komolyan vette,
S így lett a lány eljegyezve.






Halottak mindenütt,senki sem él már,
de Victornak még furcsa az alvilág.
Rémültnek látszik,és nem ért semmit,
Emily megtalálta,kit úgy várt eddig.

Emily tele szeretettel és hálával
megajándékozta Victort volt kutyájával
Emily kitalálta, hogy fel akar menni
az alvilágtól távol, az élőkhöz kerülni.

Fent már sötét éjszaka volt,
az égen fénylett a telihold.
Emily már rég nem látta,
itt végződött utolsó találkozása.


Victor örült, hogy végre feljutott,
meg akart szökni, így gyorsan elfutott
Azt mondta Emilynek várjon kicsit rá
Victoriához rohant, hova szíve huzá.


Victor teljesen átfagyott,
a hidegtől foga is vacogott.
Victoria nagyon aggódott érte,
vajon mi történhetett szerelmével?

De Emily megjelent, Victort kereste
A vőlegényét, kié volt csontkeze
Elrángatta Victort, a féltékenység hajtotta
Szomorú volt látni, hogy más lányért van oda.

Eközben város már pletykálódik,
Victor a lányt készül megcsalni?
Szülei aggódnak már veszettül,
de ezzel Victoria sincs egyedül.

Victoria félve a paphoz rohan
vajon élő házasodhat holttal?
Eközben Emily rettentő magányos
szomorú éneke az alvilágban is gyászos.

Párnája már a könnyektől nedves,
túlvilági élete sem volt hozzá kedves?
Volt szeretője is összetörte szívét,
ki nem akart mást,csak az örökségét.


Victor Emilynek ígéretét tette
De halottnak kell lennie hogy elvehesse
Egy gróf Victoria kezét megkérte
ugyanaz, ki Emilyt a halálba űzte.


Lent már készül a hatalmas lagzi,
készen áll minden,a ruha és a torta is.
De Victoria egyáltalán nem boldog,
hiába megy hozzá egy igazi grófhoz.


Esküvő, és násznép, bár csak Victor él már
Élők közé mennek a holtak, viszlát alvilág!
A halott sereg a templomba özönlik
Hogy Emily és Victor megesküdjenek itt.

De egy ember véget vet az esküvőnek,
nem más ő,mint Emily volt szeretője.
felismeré benne ki szívét törte szét,
bosszújából egy kardot rántott elé.

A férfit végül elérte a vég,
a mérgező bájitalt itta meg épp.
Elsápult arca,szíve nem lüktetett,
a holtak az alvilágba küldték el.

Végül Emily és Victor nem házasodott össze
látta a lány, hogy nincs szerelem Victor és közte
Látta, hallotta kiért dobog szíve
a fiú kezét odaadta Victoria kezébe.

Igaz szerelem csillogott szemükben,
Szívük erős,de egyben törékeny.
Emily is örök boldogságra talált,
az égre könnyű pillangóként szállt.
8 felhasználónak tetszik: ONE DIRECTION20, Anabella, Vegas, Bella99, Ariana000, JBT1, sziv55, forever.romanci
2011. október 13. 16:46 #9
- törölt felhasználó -    
Az autók fénye végighatol szobámon,
de a plafonon csak csíkokat látok.
Közeleg az éjfél,nyugodni sem bírok,
mert még mindig haszontalan szavaim írom.
7 felhasználónak tetszik: ONE DIRECTION20, Moncsy95, Anabella, Vegas, Cute girl 998, sziv55, forever.romanci
2012. január 22. 23:56 #10
- törölt felhasználó -    
ezt irodalom órán írtam smileeee.gif

Bezártság

Egy magányos szoba,
magányos,hisz üres.
4 fal tart fogva,
s nem enged el.

A szobának csönd lesz barátja,
nincs más,csak emlékek.
Micsoda árva hangulat,
e helynek én lettem testvére.
3 felhasználónak tetszik: ONE DIRECTION20, Vegas, Lydia
2012. március 21. 11:34 #11
kirschakos
kirschakos
új tag
    Csoport: Tag
Csatlakozott: 09.04.23.
Hozzászólás: 85
Csatolások: 67
Azonosító: 93904
Offline offline
Üdv!
Én igen, könyvet.

Hamarosan megjelenik.
http://www.aposztrof.hu/hu/hirek/156-a-zeusz-rejtely

thumbsup.gif
1 felhasználónak tetszik: Rocket
2012. december 18. 13:00 #12
Qiny
Qiny
 
StátuszMosolyogj a világra és a világ visszamosolyog rád....vagy hülyének néz.
  Csoport: Tag
Csatlakozott: 10.04.27.
Hozzászólás: 902
Csatolások: 338
Azonosító: 125906
Offline offline
Egy kis apró szösszenet tőlem. blush.gif
Szabadság

Kimegyek a strandra
s míg a banda
többi tagja dolgozik,
én a napon
a bőrrákomat hízlalom.
2 felhasználónak tetszik: ONE DIRECTION20, Cute girl 998
2012. december 18. 18:59 #13
- törölt felhasználó -    
A szomorú bohóc


A trapézon állt, magasan, fenn a nézők feje felett. Mosolygott, habár tudta, ez nem valódi mosoly. Már régóta nem volt képes egy őszinte mosolyt előcsalni, csakis a közönség miatt csinálta. Vagy talán azért, hogy megmutassa nekik, bárki képes mosolyogni, még ha az csak álca is. De megtette, ahogy minden este a publikum előtt, amely most is szájtátva nézte őt. Mint mindig. A tömeg felfelé mutogatott, majd hirtelen tapsviharban tört ki, éljenzett. Hiszen ő volt az egyetlen akrobata-bohóc, akit ismertek, neve bejárta a világot, ahogy ő maga is. Tehetséges volt, fiatal, hajlékony, gyönyörű, és fiú. Bár ez utóbbit kevesen tudták, kivéve a cirkusziak, akikkel együtt utazgatott, már ki tudja mióta.
Már befejezte a számát, az utolsó, halált megvető ugrást ma este. Fáradt volt, de elégedett, ha nem is úgy, ahogy mások. A tökéletességre törekedett, mégis mindig szomorú volt, magányos, hiába látszott vidámnak mások előtt. A szívében dúló vihart nem tudta lecsendesíteni senki és semmi.
Végignézett a tömegen, a fejeket pásztázta, de aztán lemondóan sóhajtott. Nem volt ott az, akit keresett, az, aki után évek óta kutatott már, akit megtalált, majd elveszített. Mióta nem látta, nem volt képes mosolyogni, nem tudott boldog lenni, vidám, mint a többi bohóc, mint mindenki a társulatból. De nem is érdekelte, habár tudta, mit súgnak mögötte a társai. Meghajolt, mélyen, elegánsan, majd hanyagul leugrott, pont a trapéz alá elhelyezett hálóba. Most feszítették ki, gondolta magában, hiszen a mutatvány alatt nem volt ott. Ő is tudta, hogy a mutatványai, az ugrásai, a szaltói veszélyesek, egyetlen hibába belehalhat, de nem érdekelte. Vajon akkor, ha meghal, ő eljön-e? Valószínűleg nem, talán már régen elfeledte őt, hiszen évek teltek el azóta, hogy elváltak. Elváltak, el kellett válniuk, hiszen nem illettek egymáshoz. Mégis… titkon mindig remélte, még reméli most is, hogy egyszer újra látják egymást.
Kimászott a hálóból, majd újra meghajolt a még mindig tapsoló, és éljenző tömeg előtt, és kifelé vette az irányt. Ideje, hogy átadja a helyet másoknak. Ő sosem ment ki újra, hogy megint meghajoljon, megköszönje a nézőknek, hogy eljöttek. Ők is csak olyanok, mint a többi ember. Nem törődnek egymással. Ha tudnák, hogy mit érez, hogy ki is ő valójában, ugyanúgy eltaszítanák, mint ő tette. Mint az, akit szeretett.
Ahogy kifelé ment, látta a többiek arcát. Undor, megvetés, harag sugárzott róluk. De már nem érdekelte. Aztán a cirkuszigazgató sietett felé. Muszáj volt megállnia, nem tehette meg, hogy nem áll meg.
– Nagyszerű voltál, mint mindig, Lilium! – mosolygott boldogan az igazgató. – A közönség őrjöng, menj ki a többiekkel, és hajolj meg ismét!
– Inkább nem – rázta a fejét szomorúan. – Ők nem akarják. Tudja, hogy milyenek. Nem illek közéjük.
– Ha nem illesz közéjük, miért vagy velünk? – hökkent meg az igazgató. Lilium végignézett az apró, őszes hajú, kövérkés emberen. – Nem értelek. Ha nem érzed jól magad itt, miért maradsz?
– Mert… - elharapta a mondatot. Nem mondhatta meg neki, így csak lehajtotta a fejét.
Az igazgató megértően bólintott, ő pedig ennyiből tudta, hogy nem kényszeríti. A többiek jobban megérdemlik a tapsot, keményebben dolgoztak nála. Ő boldog, ha sikeresen lemegy a száma, nem vágyik rivaldafényre. Pedig abban él, nem egy cirkusz csábítgatta már magához Londontól kezdve egészen Moszkváig. Ő mégis maradt.
Lilium… igen, ezen a néven ismerték meg, ezen a néven szólítja mindenki, még az igazgató is. Lilium, mint a legszebb virág, a liliom.
Ám ő nem érezte szépnek magát. Sosem érezte, mert mások tettek róla, hogy így legyen.

~*~

Még élénken emlékezett, hogy kezdődött minden. Emlékezett az otthonára, anyjára, aki mindig csendes, engedelmes és jámbor asszony volt. Az apjára, arra az emberre, aki goromba volt, durva, erőszakos, mindig bűzlött az alkoholtól és a dohánytól. Nem bírta elviselni, de tűrnie kellett. Tűrnie, hiszen olyan gyenge, és fiatal volt még.
Emlékezett a pofonokra, az ütlegekre, a kiabálásra, a félelemre, a fájdalomra, a nyomorra. Nem akart így élni, de nem mert elszökni. Túlságosan félt attól, hogy akkor mi történne. Nem volt bátor, nem volt olyan, mint a többi fiú, akik megvetették, elzavarták, kiközösítették, mert más volt. Csak ő volt jó hozzá. Egy ideig.

Emlékezett arra, amikor találkoztak. Tavasz volt, éppen nyíltak a virágok, amikor egy nap a patakparton meglátta őt. Először félt tőle, nem mert odamenni az aranyhajú, kék szemű teremtményhez, aki a víz partján ült, és a tavirózsákat nézte. Ám amaz észrevette, és barátságosan mosolygott rá. Ekkor érzett először boldogságot. Ő szépnek nevezte, gyönyörűnek, míg mindenki más rondának, elfordultak, ha meglátták. Ő azonban vele maradt, éveken át.
Mindent megosztottak egymással, jobban ismerték egymást, mintha testvérek lettek volna. Többek voltak annál, sokkal többek, legalábbis azt hitte.
Egyre jobban megszerette, egyre inkább vele akart lenni, minden nap, minden éjjel örökké csak vele, soha el nem válva egymástól. De tudta jól, hogy ez lehetetlen. Ám mégis, napról napra többet érzett iránta, többet a barátságnál, a testvéri szeretetnél, ám félt bevallani neki a valódi érzéseit. Hiszen mi van, ha visszautasítja? Mi van, ha kineveti, kicsúfolja, elhagyja, és ellöki magától? Ha többé már nem akar majd vele lenni? Mégis, kívánta, bár a másik is úgy érezne, mint ő, habár nagyon jól tudta, hogy ez lehetetlen.
Aztán egy nap mégis összeszedte a bátorságát, és elmondta neki az érzéseit. Azonban azt kapta, amit várt, sőt, még többet is, rosszabbat is. Amaz pofon vágta, undorítónak, förtelmesnek, gusztustalannak nevezte. Soha többé nem látta.
Akkor volt tizennégy éves, és néhány héttel később ő maga is megunva apja viselkedését, elhagyta a szülői házat, a városkát, a vidéket, mely oly sok gyötrelme szülőhelye volt. Nem bírta tovább, muszáj volt mennie, menekülnie az emlékek elől, a fájdalma elől, a vele töltött napok elől. Ám remélte, egy nap viszontlátja őt.

Emlékezett arra is, hogy jutott el a cirkuszhoz, hogy könyörgött, hogy rimánkodott, míg végül felvették. Az első napok, hetek, hónapok keservesek voltak, tele tanulással, utazással, fellépésekkel, amelyek során sok mindent látott, tapasztalt, ám mindig csak azt a személyt kereste, aki után sóvárgott, akiről tudta, nem szereti. Ám mégis, hacsak egy percre is, újra látni akarta. Szomorú volt, bánatos, senki sem segített neki. A többiek itt is elfordultak tőle, és egy idő után már nem is kereste a társaságukat. Álarcot vett fel a közönség előtt, előttük mosolygott, hamisan ugyan, de mosolygott, hadd higgyék, hogy boldog, örül, nincs semmi baja. Pedig volt. Az egyetlen ember, akit valaha szeretett, aki valaha jó volt hozzá, elárulta, becsapta, kinevette, és elhagyta.

~*~

Megrázta a fejét. Az emlékek csak emlékek maradnak, gondolta magában, hiszen hiába gondol rájuk, a szép napok, a vele töltött idő sosem tér vissza. Az a múlt. A múltat pedig hagyni kell pihenni, hadd felejtődjön el. Ám ő nem akarta elfelejteni.
Halk léptekkel indult el kifelé, ahol senki sem látja. Sárga-kék ruháját magán hagyta, ahogy azonos színű bohócsipkáját is. A három végén vidáman csilingeltek az apró csengettyűk, ahogy előre felé lépdelt. Háta mögött hallotta még a tömeg zsibongását, éljenzését, tapsviharát. De egyáltalán nem érdekelte, csak ment előre, sehová sem nézve. Szemei a padlót fixírózták, gondolataiba mélyedt, ahogy elérte a sátor hátsó kijáratát.
Kinn már besötétedett, a csillagok és a kövér Hold jókedvűen világítottak az égen. Úgy érezte, sétálnia kell, mert már nem bírta odabenn. Kellemes idő volt, az a se nem hideg, se nem meleg, hanem kellemesen langyos, mégis hűvöskés. Az a fajta idő, amikor az ember szívesen tesz sétát, mert még nem kell a vastag kabát, bár egy sál már talán elkél. Ő azonban csak úgy, ahogy volt, sál nélkül, sipkáját levéve és kezében tartva indult el a balzsamos illatú réten, ahol a tábor állt. Tudta, hogy holnap reggel újra útnak indulnak, így még ki akart élvezni ezt az estét.
Tücskök ciripeltek, apró rovarok szálltak az égen, valahol egy bagoly huhogott. Néhány denevér szelte az eget, talán táplálékot keresve. Elgondolkodott. Mennyi ideje is járt már a cirkusszal? Ő maga sem tudta. De évek teltek el azóta, és lassan már nem is számolta, habár, még fiatal volt.

~*~

Hirtelen hallotta meg a lépteket. Megállt, megdermedt. Ismerte őket, ismerte ezen lépteket, amelyeknek zaja megzavarta éjszakai sétáját. Nem mert megmozdulni, megfordulni, lélegzetet is alig mert venni. Az idegen is megállt, nem messze tőle, de egyikük sem szólalt meg. Aztán lassan, nagyon lassan fordult felé, hiszen azt hitte, csak a képzelete játszik vele, nem tudta elhinni, hogy valóban ő lenne az.
Ám amikor szembefordult az illetővel, szemei kistányér méretűre kerekedtek. Valóban ő volt az, akármennyit változott, azonnal felismerte. Az a selymes, szőke haj, az égszínkék szemek. Arca azonban markánsabbá, férfiasabbá vált, holott egyidősek voltak. Alakját sima farmer, és egy sötétzöld, kissé vastagabb pulóver fedte. Látszott, hogy őt is meglepte valami, mert szólásra nyitotta száját, de nem szólt. Az idegen ismerős nem szólt, a bohóc szíve pedig hevesen dobogott. Hát megtalálta! Mégis újra látja azt, akiről már kezdett lemondani az évek során. De… miért van itt? Hiszen nem itt lakik, nem itt lakott soha? Hogy lehet, hogy pont ezen az éjszakán találkoznak, pont itt, pont most? Szíve megtelt örömmel, ugyanakkor félelemmel. Vajon emlékszik rá? Vajon ha igen, akkor mit fog mondani? Újra el fogja lökni, el fogja taszítani magától, mint akkor, évekkel ezelőtt? Hiszen akkor is ezt tette, holott jól tudta, mit érez iránta. Vajon azért jött újra, hogy még több fájdalmat, kínt okozzon neki? Tudnia kellett, de félt megkérdezni. Lassan, tétova léptekkel indult el a férfi felé, aki annyit jelentett neki, és aki oly sok gyötrelmet okozott számára. Meg akarta érinteni, beszélni akart vele, érezni akart őt, hacsak egy pillanatra is. Ám amaz felemelte a kezét. Ő megállt.
– Ne gyere közelebb, Julien! – mondta. Hangja mély volt, kissé reszelős. Julien… Évek óta nem hallotta a saját nevét. – Maradj ott!
– Miért… - suttogta. – Daniel… miért? – érezte, hogy elszorul a torka. – Annyit kerestelek… mindenfelé… Miért taszítasz el újra, holott… semmi rosszat nem tettem, csak…
– Mert ocsmány vagy – szavai, mint a jég, úgy döfték át a szívét. – Mert undorodom a magadfajtától! – mondta hidegen. Hangjában undor, harag és lenézés volt. Julien szíve kihagyott egy ütemet. – Mocskos kis buzeráns! Ennyit akartam mondani – azzal elindult vissza, magára hagyva a bohócot.
– Daniel! – suttogta összetörve, könnyei folyni kezdtek az arcán.
Ám Daniel már nem válaszolt, és Julien csak azt nézhette, amint lassan eltűnik a távolban. Keservesen sírt, ám nem hangosan. Nem akarta, hogy bárki meghallja. Nem hallhatták meg. Nem értették volna meg, még inkább gyűlölték volna. Bár ő maga sem tudta, valójában miért is nem szereti őt senki. Hiszen sosem tett olyat, amivel bárki haragját kivívta volna, nem volt soha engedetlen, nagy hangú, feleselős. Nem értett semmit.
Érezte, ahogy a fehér festék végigfolyik az arcán, könnyei kezdték lemosni, ahogy a feketét is a szemei körül. De nem érdekelte. Csak egy dologra vágyott, ám azt sosem kaphatta meg. Daniel szerelmére, amely sosem lehet az övé, hiszen a másik irtózik még az érintésétől, a közelségétől, a látásától is. Akkor miért jött ide? Julien nem tudta, de már nem is vágyta tudni. Nem akart több fájdalmat, szenvedést.

Visszafelé indult, egyenesen a lakókocsijába, amelyet kiutaltak neki. Szép kocsi volt, tele mindenféle kellékkel, ruhákkal, egy kis asztallal, előtte tükörrel, és egy ággyal. Az asztalon ott ült egy kis baba. Bohócbaba volt, Julien még akkor kapta, amikor az első előadása sikert aratott. Egy kislány adta neki. Julien jól emlékezett rá. Kedves, kerek arcú, hatalmas, smaragdzöld szemű kislány volt, gyönyörű vörös hajjal. Elfogadta tőle a babát, amely azóta elmaradhatatlan társa, és egyetlen igazi barátja lett. Az egyetlen, aki sosem gyűlölte, aki sosem mondott rá gonosz dolgokat, aki meghallgatta, még ha nem is válaszolt neki sosem. Julien ennek ellenére szerette ezt a babát, akit Olga névre keresztelt el.
Amikor belépett a lakókocsiba, egyenesen az asztalhoz ment, és két kezébe fogta Olgát. Csak nézte mosolygós arcát, kék szemeit, lila ruháját, fején a lila sipkával. Olyan volt, mint az övé, mindössze kisebb volt, és a színe különbözött az övétől.
– Eljött – mondta halkan. – De újra megbántott. Elment… és újra összetörte a szívem. Mit tegyek… Olga, mondd meg… mit tehetnék? – fúrta arcát a baba ruhájába.
Ám az néma maradt, mégis, mintha vigasztalni akarta volna Julient az őt ért fájdalom miatt. De mit tehet egy baba, amely nem képes beszélni, nem képes mozogni, nem képes enyhíteni mások szenvedését? Julien nem tudta, de nem érdekelte.
– Nincs szükségem senkire – suttogta halkan. – Elárult, elhagyott, nincs szükségem erre a világra – suttogta, ahogy könnyei kezdtek elapadni.
De nem tudta, mit tegyen, egészen addig, míg az asztalára nem nézett. Szemei felcsillantak, megvan a megoldás. Ha a világ nem akarja őt, és ha ő sem akar ide tartozni, csak egy dolgot tehet. Lassan letette Olgát az asztalra, és megsimogatta az arcát. Neki hiányozni fog, tudta jól. Hiszen őt is eldobták, bár tisztában volt vele, a kislány önként, szívből adta neki Olgát. De akkor is eldobta. Új gazdát adott neki, aki inkább a barátja lett.
Lágyan rámosolygott Olgára, majd arcon csókolta. Igen, neki hiányozni fog, abban biztos volt.
Végigsimított az asztalán. Ott volt. Hosszú volt, és fényes, amellyel néha a sipkát tűzte a hajához, hogy ne essen le. Most nem volt rá szüksége, ezért is hagyta az asztalon. Egy hosszú kalaptű, végén arany színű gömböcskével.
Csak nézte, és hirtelen minden félelem, fájdalom eltűnt belőle. Hirtelen nagyon nyugodt lett, ahogy felemelte a tűt, amelynek hegye megcsillant a lámpa gyenge fényében. Halványan elmosolyodott, évek óta most először és igazából.

~*~

Holttestét csak másnap reggel fedezték fel a lakókocsi padlójára borulva. Kezében még mindig szorongatta a tűt, melynek helyes vége átdöfte a nyakát. A padlót vér borította, és aki látta, később azt mesélte, hogy ajkain kedves, megnyugtató, igazi békés mosoly játszott. Mint aki végre békére lelt.


Vége
2 felhasználónak tetszik: ONE DIRECTION20, unbroken_reka
2012. december 18. 19:00 #14
- törölt felhasználó -    
Idézet (kirschakos @ 2012.03.21. 11:34)
Üdv!
Én igen, könyvet.
Hamarosan megjelenik. 
http://www.aposztrof.hu/hu/hirek/156-a-zeusz-rejtely
thumbsup.gif


Én is, bár az enyém még a kidolgozás stádiumában van.
2012. december 22. 13:32 #15
WildRose
WildRose
visszatérő vendég
    Csoport: Tag
Csatlakozott: 11.09.19.
Hozzászólás: 224
Csatolások: 0
Azonosító: 160891
Offline offline
Én is nagyon sokat írok, főként dalokat és novellákat. smileeee.gif
1 felhasználónak tetszik: ONE DIRECTION20
2012. december 23. 13:01 #16
Qiny
Qiny
 
StátuszMosolyogj a világra és a világ visszamosolyog rád....vagy hülyének néz.
  Csoport: Tag
Csatlakozott: 10.04.27.
Hozzászólás: 902
Csatolások: 338
Azonosító: 125906
Offline offline
Idézet (,2012.12.18. 19:00~3638580)
Én is, bár az enyém még a kidolgozás stádiumában van.

Mázlisták. Én is próbálkozom.
2012. december 24. 14:40 #17
- törölt felhasználó -    
Én is próbálkozom, már több műfajjal is próbálkoztam, de végül úgy tűnik, hogy leginkább a drámában (legyen az akár romantikus vagy családi), de ebben találtam meg magam. thumbsup.gif Néha kissé morbid, de rengeteg lehetőséget tartogat magában. biggrin.gif
2012. december 24. 23:50 #18
- törölt felhasználó -    
Erdélyi pillanatkép

A havas hegycsúcsok felett
csillag suhan át,
amint óvatosan lépkedek
Szent Anna fagyott taván.

Jégcsapok kúsztak a fára,
elmenekült minden, ami él,
az esti csöndben tajtékzik a bánat.
Pusztító módjára toppant be a tél.

A hideg fuvallat csontig hatol.
Megrezzen a nádas,
a jégen tanyázó madárrajok
riadtan tovaszállnak.

Szárnycsapásaik utat vájnak,
amint távolodnak az égen,
fejemben új gondolat támad:
érzem, hazatértem.

2012. április 27.
3 felhasználónak tetszik: Earth Song, x Maite_Sandra x, Noémi16
2013. február 06. 13:39 #19
- törölt felhasználó -    
Én kisebb sztorikat szoktam írni, abból viszont van pár. Címeket nem szoktam adni nekik, csak úgy vannak. Itt az egyik:
Csak gubbasztottam a szobámban. A szemem vörös volt a sírástól. A legjobb barátom volt, és most elveszítettem. Mi lett velünk? A karomra pillantottam. Reggel piros tollal írta rá a nevét. Milyen szép is volt, egészen addig a pillanatig, amíg el nem mondtam neki, hogy szeretem. Azóta mintha ezer év telt volna el. Anyu hangját hallottam. Beszélget valakivel. Ki lehet az? Ekkor kopogtak az ajtómon.
-Mi van? -kérdeztem elcsukló hangon.
-Én vagyok.-az ő hangja volt. egész nap került engem, most meg itt van. mit akarhat?-engedj be kérlek.
-Minek? Jöttél elmondani, hogy nem lehet köztünk semmi?-megint sírtam.-köszi, de asszem rájöttem.
-Mondjuk ha beengednél megtudnád miért jöttem..-mondta kedvesen.
kinyitottam az ajtót, ő pedig bejött. Miután visszazártam leültem az ágyamra, ő pedig mellém.
-Jól vagy?-kérdezte.
-Persze, remekül.. Ezek csak örömkönnyek, amiért egész nap elkerültél.-mondtam, majd pár másodperc szünet után folytattam.-szerinted így nézek ki, mikor jól vagyok?
Nem felelt. Csak nézett. Letörölte a könnyeimet.
-Ne haragudj.. Miután elmondtad, hogy Szeretsz gondolkoznom kellett.. Át kellett gondolnom mindent. Nem megbántani akartalak, és nem kerültelek.. Na jó, talán. De nem azért, mert nem szeretlek.. mikor azt mondtad szeretsz.. Nem tudtam, hogy komolyan gondolod, hiszen naponta mondjuk ezt egymásnak..Aztán mikor elmentél arra gondoltam, hogy most talán nem úgy értetted. Rebi figyelj..-megfogta a kezem, és a könnyáztatta szemeimbe nézett-szeretlek, de csak mint barátot.
A remény, hogy ő is szeret egy pillanat alatt szertefoszlott. Összetörtem.
-Menj el kérlek.-mondtam, de nem néztem rá.
-Rebi..
-Menj el.
Felállt az ágyamról, majd kiment. Hallottam, hogy anyu szól. Mintha azt mondta volna, hogy átmegy a boltba. Tovább sírtam. Szeretem őt, de ő csak barátként tekint rám. Hirtelen elhatároztam valamit. Felálltam az ágyamról, és odasétáltam az asztalhoz. Egy kés volt ott. Felemeltem, és leültem a földre. 10 Perccel később az ágynak támaszkodva ültem, tiszta vér voltam. A karomban ott volt a felirat: szeretlek. Alig volt valami erőm, majdnem meghaltam. Hallottam, hogy anyu hazajött. Bejött a szobámba, majd sikított egyet. Az ablakom nyitva volt. Tom pár másodperc múlva bekiabált:
-mi történt?
-Rebi-kiabált vissza anyu sírva, miközben tárcsázott a telefonján.
Tom berohant, majd mikor meglátott elcsukló hangon így szólt:
-Rebi. Mi a...?
Éreztem, hogy valaki megfogja az arcom. Ő volt az.
-Miért csináltad ezt? Miért Rebi?
Hallottam a hangján, hogy sír. Nem láttam rendesen. Minden homályos volt. Anyukám hangja, ahogy a mentőket hívja, mintha távoli zaj lett volna.
-Mert szeretlek.-Mondtam.-nem tudok csak a barátod lenni.
Nem felelt. Megfogta a karom és rászorította a pulcsiját. A másik kezével még mindig az arcom fogta.
-Tarts ki, hallod? Mindjárt itt lesznek a mentők. Minden rendben lesz, csak tarts ki.
Nem bírtam tovább, elhagyott az erőm. Megsimogattam Tom arcát. Ő közelebb hajolt, én pedig megcsókoltam.
-Szeretlek.-mondtam ki utoljára, aztán minden elsötétült.
1 felhasználónak tetszik: dtsz
2013. február 07. 17:42 #20
- törölt felhasználó -    
Én történetet írok, amit ide nem másolnék most be, de ha gondoljátok nézzétek meg, mert nem igen kapok visszajelzéseket. blush.gif
http://multarnyeka.blogspot.hu/
1 felhasználónak tetszik: Blanka098
26 oldal 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11
Hozzászólok Nem indíthatsz új témát!

Chris Evans és Selena Gomez randizik?

Chris Evans és Selena Gomez randizik?

Minden jel arra utal, hogy a színész és a színésznő egymásra talált.