Saját írások, novella, vers, bármi

Fantasztikus.

Köszönöm...ma kicsit nosztalgikus hangulatban vagyok...egy ideje, olyan 16 éves korom óta írok verseket, már túlléptem a 200-at. A saját kedvemre írok, néha megosztom másokkal is...bár sokan nem szeretik a verseim, mert a 98%-a szomorú...mert engem az ihlet meg...a szomorúság. Néha gondolkodtam azon, hogy ki kellene adatnom, de ezt két okból vetettem el.
1. Nem hiszem, hogy annyira jók lennének.
2. Az összes versem a szívem egy darabkája, nem akarom, hogy másé is legyen.

Már elég régóta elkezdtem írni egy könyvet,és már jó ideje gyűjtöm a bátorságom,hogy kirakjam valaholva. Nos addig nincs merszem,amíg be nem fejezem,de úgy látom nálam sokkal tehetségesebb kültő lelkek is vannak itt. Remélem azért,össze tudom szedni majd a bátorságom.

Elkezdtem végre!A romantikus fantasy regényemet, ne hogy megijedjetek, nem happy endes. Eddig egész jól álok, lehet majd felteszek kisebb részeket ide

Sziasztok, ma elhoztam nektek a regényem első fejezetét, remélem, tetszik.
Sötétlila krizantém

Egy

Gillian Shaw reszketve feküdt ágyán egy magányos, októberi estén. Odakint az időjárás tipikusan őszi volt: fújt a szél, az eső szakadt, lomhán verte az ablakokat. A lány fáradt volt, de esze ágában sem volt aludni. Inkább írni akart, papír és toll híján- meg a sötétség miatt is- a telefonjába írt le mindent, ami eszébe jutott. Némára állította a megviselt Nokia c5-03 készüléket, hogy ne hallatszódjon a billentyűk kopogása a csendben, s azt magához szorítva bámult bele a sötétségbe. A szomszédos szobában a tévé fényeket vetített a falra.
„Naplóm, 2014. október 7.
Ma kedd van, ami jó, mert legalább pár percnyi szabadidőt jelent számomra. Persze ez a nap is olyan, mint a többi, kivétel az, hogy ma történt velem jó dolog is. Délután végre eljutottam a könyvtárba, visszatérhettem sorstársaimhoz, a könyvekhez. Ez az egyik kedvenc helyem a világon, a tökéletesség egy szeglete.
Ma sem fogok aludni, tudom, érzem. Este háromnegyed kilenckor ágyban feküdni tizenhárom évesen teljesen természetellenes, most már régen a tévé előtt kellene ülnöm, pusztítanom az agysejtjeimet, éppen úgy, ahogy a korombeliek teszik ebben a pillanatban is. Csakhogy én nem akarok átlagos lenni.”- írta. Évek óta ez volt a mottója- légy más, ne légy olyan, mint a többi. Különbözz. Valahányszor kiközösítették az iskolában, ezzel magyarázta. Ahogy most visszatette telefonját a helyére, tekintete akaratlanul is beleütközött a sötétlila falba. Haloványan elmosolyodott, majd újra visszasüllyedt keserédes depressziójába.

Abban a szobában tényleg minden sötétlila volt. Tavaly tavasz óta. A féléves, kimerítő könyörgés meghozta gyümölcsét, a falak, a függönyök, a párnák, az ágynemű és a szőnyeg is a kedvenc színében pompázott. Az ablakban megegyező színű krizantémok kókadoztak. Itt, a szobájában élte élete nagy részét. Minden éjjel itt aludt, ágyát egyetlen dologgal, a könyvével osztotta meg. Az írás volt a legnagyobb boldogsága.

Másnap reggel negyed hatkor ébredt, egy órával korábban, mint kellett volna. Ez is egy jól ismert tünet volt, a koránkelés, a visszaalvási képtelenség. Egy ábrándozással eltöltött órával később felkelt az ágyból, hozzálátott jól bevált rutinjához. Közben elolvasta az esti bejegyzését, felidéződött benne minden, amit akkor érzett, el kellett ismernie, hogy igazából el sem múlt. Reggeli után felvette fekete bakancsát és bőrkabátját, bezárta maga mögött az ajtót, és elindult az iskolába. Gyalog ment, mint mindig, mindig ugyanakkor, ugyanazon az útvonalon. Hat hosszú, unalmas óra várt rá, telis- tele tettetéssel, „igen, jól vagyok”. Végigülte a napot, aztán örülve, hogy megszabadult a kötöttségtől, elindult, de nem egyből haza. Előtte kitérőt tett.

-Szia, Gilly!
A második kedvenc hely, a kávézó a főutcán. Éves múltra tekintett vissza ez is, szerette a kissé lepusztult helyet, a mámorítóan finom kávé illatát, és a folyton bekapcsolt állapotú rádiót. Itt érezte jól magát.
-Szia, Tony!
-Mit adhatok?
- Csak a szokásosat. – válaszolta. Ezt nem kellett magyarázni. Két perc múlva már a sok habbal elkészített tejeskávéját kortyolgatta.
- És, hogy vagyunk ma?- kérdezte Tony.
- Egész jól, kösz. Bár ugyanolyan unalmas az életem, mint eddig.
- Hétfő óta írtál valami jót?
- Pff, nem. Próbáltam, de nem volt hozzá hangulatom. Te?
- Én igen. Egész jól haladok a fantasy regényemmel.
- Az jó.
Egy rövid ideig hallgattak, aztán ismét Gillian törte meg a csendet.
- Látom, ma sincs túl nagy forgalmad. Ki az új fiú?
- Ő Matt. Most költöztek ide.
- Honnan?
- Bocs, nem kértem el az önéletrajzát.
Matt, a magas, gesztenyebarna srác odabiccentett nekik. Idősebbnek vélte magánál, de nem sokkal. Gillian kiitta papírpoharából a kávéját, letett a pultra egy ötdollárost, és felállt.
- Most lépek.
- Pénteken jössz?
- Ja. Kösz a kávét, helló!
Értsétek jól, gondolta, ez mindenkinek szólt. Hazament, otthon nekiült a matekházinak, gondolatai azonban minduntalan visszatértek a kávézóba, Matthez. Tetszett neki a név, és a viselője is.

Azt hiszem még mielött megbánom megtesz. Már egy ideje elkezdtem egy könyvet,és habár még távolról sincsen kész,most pont van annyi bátorságom,hogy kirakjam az első részét.
A halál lehelete

Első fejezet,első rész:

A plafonomat bámulva hallgatom az esőt. Lassan és ritmusosan verik az esőcseppek az ablakom üvegét. A szél erősöik,és egyre csak erősdöik és talán már a konténer sem bírja sokáig. Ideje lenne,hogy felborul. Hogy megadja magát,hogy feladja. De mégsem teszi. Kitart. Ahogy nekem is ezt kéne tennem,pedig az év legnehezebb napjával nézek szembe. Ma pontosan 1 éve,hogy apa meghalt. Emlékszem minden pillanatra arról a napról . Ugyanúgy indult mint bármelyik másik. Felkeltem, és boldogan iskolába sétáltam ,vártam a gimnazista létem első napját,elképzeltem milyen tökéletes lesz,nevetgélek,barátokat szerzek és beilleszkedem,de még is minden kisiklott. Épp haladó irodalmon ültem és Mr.Gregorius Shakeaspera műveiről mesélt amikor anyukám berontott az órára és kiráncigált onnan. Majd egyenesen a korházba tartottunk. Egész úton egy szót sem szólt,és egy érzelmet sem láttam tükröződni az arcán. Szinte már megijesztett. Mereven vezetett ,majd megáltunk a kórházban a 182 szoba elött. Megállt és sírni kezdett. Először nem értettem mi történik,de egy pillanaton belül megláttam apukám élettelen testét a kórházi ágyon,meghallotam a gép szüntelen sípolását,éreztem,hogy vége. Apu meghalt. Elment,és itthagyott végleg. Anyu melletem sírt,bömbölt,de én nem egyszerűen nem tudtam sírni,semmit nem tudtam csinálni,csak áltam ott és bambám bámultam ki a fejemből. Láttam ahogy lekapcsolják az orvosi gépekről,hallotam,hogy anyám ordibál Istenehez ,de én csak álltam és bámultam a semmibe. Nem tudtam sírni. Nem akartam. Semmin nem változtatott volna,ha sírok. Nem hozta volna vissza apámat,anyám sem nyugodott volna meg tőle,csak még esetlenebbé tett volna. Ezért nem sírtam. Figyeltem ahogy elindul egy nővér apám életlelen testével a folyosón figyeltem,hogyan pusztul el a lelkem széppen lassan, keservesen ahogy apám élettelen teste egyre távoldikk tőlem. Figyeltem,ahogy elkőkészítik a kórházi a szobár a következő betegnek,figyeltem az idő múlását,de én nem mozdultam. Nem tudtam.

Most találtam meg csak a topikot, ezért egy 5 éves postra fogok reagálni, de Necros, nagyon tetszenek az írásaid Az "Idilli" jövő tetszett a legjobban nagyon a Forever-ökre emlékeztetett, csak ők még halhatatlanok is

Ha ezt kiadod könyvnek,előrendelek belőle egy díszpéldányt nagyon tetszik az első rész,remélem többet is fogsz ide felrakni

Ez fantasztikus lett,imádom

OMG, köszönöm szépen...pedig ez még nagyon az eleje,és teljesen meglepődtem ,de nagyon köszönöm a szép szavakat. Nem tudom,hogy valaha kiadom-e ,de ha lesz időm folytatni...mármint még tovább mert kicsit előrébb járok mint amennyit feltörltöttem,akkor szerintem továbbra is rakok fel ide könyvrészleteket hetente.

Örömmel várom

Én is írok verseket.Eddig csak egy történettel próbálkoztam,de írás közben rájöttem,hogy nagyon összekuszáltam a gondolataimat,először be kellett volna fejeznem a történetemet,és csak utána feltennem a netre...elhamarkodott döntés volt.Ha el akarjátok olvasni a szerencsétlenkedésemet,az aláírásomban megtaláljátok(a hozzászólás alatt).
Verseket pedig nem nagyon szeretnék megosztani a világgal,mert félek,hogy az én gondolataimra azt fogja mondani valaki,hogy ezt ő írta.Nem esne jól.De néhányat ide ki fogok írni.Egyébként Május környékén kezdtem el verseket írni.Első versem az Anya címet kapta,egyértelműen anyák napjára.Aztán jött a többi.Volt már a matek iránti utálatról,az unalomról,boldogságról,a búcsú alternatív verziójáról,Halloween-ról,a barátnőimnek szülinapjukra,a 1D-ről és Avril Lavigne-ról...nem is tudom,miről nem írtam még

Ezek után mostmár én is várom a te alkotásaid. Mármint,a verseid ha egyszer te is rászánod magad,hogy elkezdet nyilvánosságra hozni az eddig nem publikált műveid.

Köszönöm az osztályba mindenki úgy emleget hogy "a költő",mert a matek órás verset mindenki igaznak találta
Itt is van,ha már olyan sokat mesélek róla,akkor már le is írom D
Matek óra

Unalmas a matek,
mint mindig.De ilyet?!
Tudnék jobbat is kívánni,
mint olyat,meg ilyet...

Összeadás-kivonás,
szorzás és osztás.
Minden feladat kész már,
de jön még.Ne már!

Ha bírod ezt ép ésszel,
szerencsés vagy,hidd el!
Mert engem sírba visz a matek,
a szabályok,az egyenletek!

aranyos vers,főleg hogy a matekról van benne szó..arről aztán nem egyszerű költeni

Én 1 ismerősömmel írok egy fantasyt. Sajnos nagyon kezdetleges a megfogalmazása. :/ És eddig csak az anime fanoknak jött be, mivel harcról van szó.
Katt

OMG! El sem hiszem, milyen zseniális írókkal/ költőkkel vagyok körülvéve! Fantasztikusakat írtok!

nem is hittem volna hogy ennyien írtok valamit!!!

Te se vagy ám semmi!fantasztikusak a műveid,le a kalappal

Köszi,törekszem ^^
Egyébként valószínüleg holnap fogok feltölteni egy "komolyabb" témájú költeményt,ami a Búcsú címet kapta,de a többit majd holnap.Viki barátnőm már úgyis látni akarta hogy miféle vers ez,na most megtudja