Darynda Jones - 7th Grave and No Body
Darynda engem függővé tett, még akkor is, ha akadnak bőven áthallások más történetekre, de ezt egy pillanatig sem bánom akkor, ha a stílus kifogástalannak minősül. Ha van valami, amit el lehet mondani erről a könyvről (az egész sorozatról), akkor az, hogy stílusilag remekbe van szabva.
Minden fejezet elején van egy innen-onnan szalajtott bölcsesség (lökhárítómatrica, pólófelirat), amiket egytől egyig imádtam, mert szellemesek, aranyosak, jól passzolnak a sztorihoz. A főhősnő, Charley továbbra is nagyon szimpatikus karakter, nem az a saját lelki nyomorában agonizáló fajta - legnagyobb megkönnyebbülésemre. E/1-ben íródott műről beszélünk, ami továbbra sem a kedvencem, de itt nem panaszkodtam egy pillanatig sem, mert végre egy olyan agyba szuszakolt be az írónő, amiben kifejezetten komfortosan elvoltam, sőt, amiben meglehetősen otthonosan is mozogtam. A gúny, a szarkazmus, a cinizmus mind jó barátaim, és mivel Charley ezeket az eszközöket pofátlanul rendszeresen használja is, karöltve a lezserséggel, így okom nincs ebbe a jellemzőbe belekötni. Hölgyikénk megállás nélkül sziporkázik, gyorsan tud reagálni az őt ért atrocitásokra, méghozzá intelligens humorral. Nincsenek önismereti kérdései, ilyen jellegű krízis nem gyötri - ami azért érdekesen pihentető, mert hát mégiscsak egy olyan nőről beszélünk aki látja az eltávozott lelkek szellemeit... De ez nem képez akadályt egy pillanatra sem... Charley gond nélkül diskurál akkor is a halottakkal, amikor ott vannak mellette az élők is.
Amit továbbra is sajnálok, az a főszereplők közötti románc, még mindig annyira gubószerű. Kénytelen vagyok várni májusig, hogy lesz, mint lesz. A "könyves kitalált" fickók' soha nem képezték az én világomat (pláne nem felnőttként), de anyám(!) nekem is kell egy Reyes Farrow.