Mire gondoltok most? II.

Kiskorom óta érdekel a portré rajzolás, régebben (kb. 12 évvel ezelőtt) csomót foglalkoztam vele de már évek óta nem rajzolok. Szó ami szó, nem igazán láttam a fejlődést és egy idő után tehetségtelennek tituláltam magam.
A hétvégén viszont elvégeztem egy rajztanfolyamot és annyira elégedett vagyok a teljesítményemmel.
Úgy érzem visszakaptam az önbizalmamból egy jókora darabot. Nem szeretnék itt megállni, alig várom, hogy jobb legyek.

Hát emberek, ez az oldal, főleg a fórum szekció pusztulásra érett.

Az emberek, főleg az idősebbek, abban a tévhitben élnek, hogy ha be van dugva a fülem, akkor nem hallok semmit. Téves, mindent hallok, és általában még csak a zene se szól, csak be van dugva, mert így egyszerűbb például a telefonálás a nagy tömegben. De az, hogy néhányan ezt tökéletes alkalomnak tartják, hogy megalázzanak a buszon, mert a süket kis k.rva úgy sem hall semmit... Miután leszálltak közöltem a buszon maradtakkal, hogy amúgy így is mindent hallok. Mellesleg. Van akik nevettek, hogy ilyen lazán fogom fel, mások láthatóan le sem sz.rták, hogy mi történik mellettük. *Nem szeretnék részletekbe menni* De azért na. Mára is elment a kedvem az emberektől.

Sem szavakkal, sem hangulatjelekkel nem fejezhető ki, hogy mennyire boldog vagyok, amiért tudtam jegyet venni Lauv bécsi koncertjére Pont az érettségi időszak közepén lesz, de kit izgat, látni fogom élőben a kedvenc énekesemet!!

Minden nap szembesülnöm kell azzal, hogy az emberek + az idegeim az nem egy jó párosítás.

Nagyon próbáltam visszafogni magam a Glamour-napokon, és csak a legszükségesebb drogériás termékekből feltankolni (pluszmínusz egy blézer, mert vizsgára is fel kell venni valamit). Könyvekről is inkább lebeszéltem magam, pedig nem kevés kötelezőm van, de meggyőztem magam, hogy jó a könyvtár is. Aztán mára már annyira beleéltem magam a szerelmi bánatba, hogy este még a Kedves John!-t is megnéztem, és éjjel tizenegykor elhatároztam, hogy ez a könyv nekem kell, méghozzá angolul, és semmi nem állhat közénk. De szerdán amúgy is műtenek a bölcsességfogam miatt, szóval lehet kibírom majd ha nem lesz pénzem kajára

Igen, ismét itt vagyok, bár leginkább azért, hogy legalább ezredjére kiadhassam magamból annak a hétvégének az eseményeit, amire hónapok óta vártam. Hivatalosan is kijelenthetem, hogy megcsináltam, találkoztam azzal a hét csodálatos emberrel akikre felnézek és tiszta szívemből szeretek. Hihetetlenül nehéz szavakba öltenem gondolataimat és az érzéseimet. Jelenleg most is a sírás szélén állok, ahogyan vissza gondolok arra, hogy alig három nappal ezelőtt szemtől szemben álltam a GOT7 tagokkal. Elsősorban leginkább azzal kezdeném, hogy a Berlinben töltött három napom alatt számtalan fantasztikus emberrel sikerült találkoznom és megismerkednem. Szombaton kora reggel szálltunk le gépről, majd onnantól kezdve egészen késő estig végig jártuk Berlin minden apró kis zugát. Sikeresen eljutottuk a Neo Tokyo nevű üzletbe is, ami ázsiai finomságok kedvelői számára maga a Mennyország. Szerencsére remek időjárást fogtunk ki a hétvégére, ennek köszönhetően sikerült több kültéri programot is találnunk. Egyetlen negatívum, ami ért, hogy az egész város konkrétan fel volt túrva. Szó szerint szinte minden felújítás alatt állt, ennek köszönhetően pedig néha meggyűlt a bajunk a közlekedéssel is. Az este folyamán pedig a díszes társaságunk egy fantasztikus koreai étteremben töltötte az este hátralévő részét és pukkadásig ettük magunkat. És másnap hivatalosan is jött a várva várt nap, a koncert napja. Délelőtt folyamán gyorsan a koncerten elérhető mercheket, amiket szerettünk volna megvásárolni megvettük, majd ezt követően megkaptuk a VIP karszalagunkat. Ezt követően mindenki kereste a saját biasának fansitejat, hogy tőlük is tudjunk vásárolni, mindemellett pedig rengeteg fanmade finomságokat kaptunk a többi rajongótól - természetesen ingyen. Az aréna körül mindenhol a fiúk plakátjai látszódtak, ami még felfoghatatlanabbá tette ezt az egészet. A nap hihetetlenül hamar elment és már csak arra eszméletem, hogy sorban állok, majd ezt követően már az arénában állok és várom, hogy elkezdődjön a koncerten. A barátnőm akivel egy helyen voltam azonnal elkezdett zokogni. Nekem egészen sokáig sikerült visszatartanom, de amint megláttam a fiúkat én is zokogásba törtem ki. Konkrétan alig néhány méterre álltam tőlük az első sorban. És, hogy milyen volt a koncert? Egy álom. Egy olyan euforikus álom, amiből soha többet nem szeretnék felkelni. A fiúk önmagukhoz híven egy barmok voltak. Az első dal, az Eclipse volt. Mondjuk ki gondolta volna, hiszen ez volt az utolsó daluk, amivel május és június között Spinning Top albumukat népszerűsítették. Egyébként már nem emlékszem a koncert dallistájára, de leginkább sajnos a 2016. után megjelenő klasszisaik voltak. Ami viszont a leginkább kiverte nálam a biztosítékot az JB Ride szóló dala volt. Konkrétan azon nevetünk napok óta, hogy káromkodom magyarul és visítók az egész videóban, amit csináltunk. De hát ez van, június óta vártam már arra, hogy ezt élőben láthassam tőle. Lim Jaebeom egy örült előadóművész. Ezen kívül megszámlálhatatlan módon elborult az agyam Youngjaera. Eszméletlenül gyönyörű volt és a koncert után zokogva jelentettem ki mindenki előtt, hogy elrabolta a szívemet. Nagyon örültem annak, hogy a fiúk nemcsak a német rajongókra gondoltak és beszéltek angolul is velünk. A legnagyobb meglepetésem Youngjae szépsége mellett Marké volt. Nem hittem a szememnek. Nem akarok túlzásba esni, sem elfogultnak tűnni, de tényleg ő a leggyönyörűbb férfi, akit valaha életemben láttam. Talán az egyik legfontosabb és, amit soha nem gondoltam volna, de BamBam észre vett és nevetett rajtam az egyik ilyen inside jokejuk miatt és rám is mutatott, később pedig a Hi-Touchon is felismert és fülig érő vigyorral várt, ráadásul még meg is szorította a kézfejemet. Youngjae is észre vett a koncerten, ami miatt majdnem össze is estem - leginkább azért, mert ő a biasom - , mivel rám intett és még rám is mosolygott azzal a tipikus fültől-fülig érő irtó édes mosolyával. Egyébként, tényleg hihetetlenül imádni valóak voltak és napok óta úgy érzem, mintha hiányozna valami az életemből, aztán egyszer csak beugrik, hogy a fiúk azok. Kunpimookot idézve megtalálták a fényt, amit kerestek és azok, mi Ahgasék vagyunk - ez visszafelé is teljes mértékben igaz. Sajnos a koncert végére JB nem érezte valami jól magát és le is ment az utolsó daluknál a színpadról. Remélem azóta már jobban van és odafigyelnek a menedzserek rá! Azt is elmondták, hogy hamarosan új dalokkal térnek vissza és még jobb formájukat hozzák nekünk. Sikeresen pont a legnagyobb csendben sikerült beüvöltenem, hogy I'll be a fucking ahgabroke! és ezt követően elkezdtek nevetni rajtam az emberek. Fantasztikus pillanatotokat éltem meg velük, amiért örökre iszonyatosan hálás leszek nekik. Cukibbnál cukibb pillanatokat láttam Mark-Jinyoung párostól. Jackson észjátszását, amiért a rajongók megbolondulnak. Na igen és Yugyeom, az én örök kedvenc maknaem a szólójával bebizonyította élőben is nekem, hogy nem hiába nyerte meg a Hit the Stage műsorát. A Hi-Touchon BamBam kis kézszorítós akcióján kívül még gyorsan elhadartam, hogy köszönök szépen nekik mindent, mindemellett ezt követően Jinyoung is megszorította a kezemet. A koncert után megvártuk, hogy a fiúk elhagyják az arénát és elköszönhessünk tőlük. Ameddig látókörben voltak végig integettek nekünk. Az instagram sztorijaim tele vannak velük. Annyira hihetetlen ez az egész még most is. Próbáltam rövidre fogni az egészet, de nehéz. Nagyon nehéz. Legnagyobb meglepetésemre nem sok magyarral futottam össze és akikkel sikerült is, mind csatlakoztak a csoportunkhoz, bár nálunk sem volt mindenki a mi anyanyelvünkön beszélő.

A legnagyobb álmom hogy énekesnő legyek, bár eddig nem sok embernek mondtam el, mert van egy olyan gyanúm, hogy hülyének néznének. Mondjuk igyekszem nem foglalkozni mások véleményével, de azegyik legjobb barátnőm nem szereti a zenét, úgyhogy neki biztos nem mondom el hogy szeretek énekelni. Pedig ez az igazság. Nagyon szeretek énekelni, minden nap szoktam, de csak amikor egyedül vagyok, mert hát...nincs túl jó hangom. A keddi zeneóránkon egy olyan játékot játszottunk, ahol a tanár megadott egy témát, és mi(mert csapatos játék volt) el kellett énekelnünk egy pár sort egy olyan dalból amiben benne van az a téma. Jól is ment, amig az egyik témánál Anna, az egyik csapattársam mondta hogy énekeljük a lovelyt (Billie Eilish ft. Khalid) én meg mondtam hogy ismerem. Pár perc múlva oda jutottunk, hogy csak én ismerem, és egyedül kellett elénekelnem a refrént. Oké. Az egy dolog hogy soha nem énekeltem senki előtt, de rossz is a hangom, és hamisan is énekeltem. Szörnyen kinos volt. Persze mindenki azt mondta hogy jól énekeltem, sőt még a tanár is! Ami egyébként túlzás, mert tudom hogy nincs jó hangom, ésezt anyukám is mondta már. Csak mert mindig kpop dalokat szoktam énekelni(persze lirycsel, ki tud egy koreai dalszöveget fejből?!)de ez nem azt jelenti hogy Selena Gomezt jobban éneklek, mint mondjuk Blackpinket. De most kinek van igaza? A zenetanáromnak, vagy anyukámnak, aki(rajtam kivül) az egyetlen aki azt mondja hogy nem tudok énekelni?

Ma kaptam a hívást otthonról, miszerint az én édes cicám örökre elaludt. Még nem igazán fogtam fel.
Öt évig voltunk legjobb barátok, együtt keltünk és feküdtünk. A természetünk nagyon hasonló volt, a legnehezebb időkben is mosolyt tudott csalni az arcomra az idétlen húzásaival.
Kb. fél éve költöztem el otthonról és sokat gondolkodtam azon, hogy magammal hozom. Aztán végül jobbnak láttam, hogy nem csinálok belőle szobamacskát ha már egyszer kinti-benti cicaként élt eddig.
Bárcsak magammal hoztam volna. Köszönöm a sok szép emléket Dívám! Jó éjszakát.

akinek jó kedve van kérem ne olvassa tovább, mert sajnos ez most 100% pure rant lesz.
mindenféle drámaiság nélkül mondom, hogy a szerda életem egyik legrosszabb napja volt. hírhedt vagyok arról,hogy egy rossz napot megelőző estén nagyon béna vagyok (leejtek mindent, átesek mindenen, meg mindenben megbotlok...)de most amúgy elmaradt. úgy indult a reggelem, hogy egy giga nagy pók száguldott el a falamon, PONT A PÁRNÁM FELETT, én meg totál megijedtem és arra felé kaptam, de a pók leesett és azóta nincs meg. ez nem tudom jó-e. jó, akkor ezt elengedtem.
reggel beáll a busz, késve és látom, hogy ma az idős sofőr van, nincs vele bajom, csak nagyon lassan vezet és ha ő van a busz mindig késik és sajnos így néha mi is az órákról. aznap is ez volt, késett. és csak ezután jött a napom legdurvább pillanata. a suli előtti zebrán majdnem elcsapott egy autó. előttem megy át egy srác, köztem és közte kb volt vagy 1 méter, vagy még annyi sem és ő átért, majd a nő egészségesen beletapos a gázba és ha nem ugrom hátra valami hihetetlen reflexszel ott maradok. de komolyan, még így az ugrással is kétségbeejtően közel volt az autó. majdnem átértem a túlsó oldalra, amikor ez történt. azóta többször végigpörgött bennem az a momentum, ahogy jön felém a kocsi és fék nélkül hajt tovább, meg se nézte hogy amúgy jól vagyok -e vagy bármi, egy pár gyalogos megállt és nekiállt üvölteni a kocsi után, de ugye nem volt semmi haszna. esküszöm engem akkor egy nagyon erős őrangyal védett meg, mert ijesztően közel volt.
úgyhogy így indult az én szerdai reggelem, és még csak 8 óra sem volt még. remegő lábbal, kicsit sápadtan esek be a suliba, és mesélem el annak a lánynak, aki legjobb barátaim közt van és annyi volt a reakció, hogy "tényleg?" nem is nagyon figyelt rám, mondhatni nem is figyelt és nem is izgatta.
akkor a nap utána olyan volt, hogy egy csaj, aki nagyon jól tudta, hogy mögötte vagyok és már egy ideje felálltam és siettem a tábla felé, hogy időben le tudjam törölni jó erősen hátrarúgta/ tolta a széket, pont mikor mögötte voltam, amikor közöltem vele, hogy "kösz" egy árva bocsánatkérést nem kaptam tőle. ez a csaj, amúgy tavaly ugyanezt csinálta az egyik fiúval is az osztályból, annyi különbséggel, hogy ő majdnem lefejelte az asztalt, ha nem kapaszkodik meg. a leányzó persze akkor sem kért elnézést. jó akkor ezen is túl vagyunk. utána az osztálynak a városban van dolga és megyünk a zebrán, ugyanott, ahol reggel velem is történt a tudjuk mi, és jön egy kocsi, nem fékez, nem áll meg, és majdnem olyan volt, hogy ő akkor is áthajt ott és akkor, akár ott az osztály, akár nem. nem volt hajlandó megállni, az ofő ugrott elé, hogy most már térjen észhez végre. na, akkor sikerült megtalálni a jól elrejtett féket.
ezek után egész eseménymentes volt a nap, a reggeli székes-gáncsolós lány baromi lassan ment előttem és nem is tudtam kikerülni, mert jöttek szemben a folyosón és egy c-s srác úgy rálépett a sarkamra, hogy majdnem elestem..
akkor már megint nincsen a magyar tanár és hiába vagyunk így végzős létünkre lemaradva laza másfél évvel, nem igazán helyettesítik az órákat, pedig állítólag lett egy olyan új rendelet, miszerint már nem maradhatnak el órák többé. az tény és való, hogy eszméletlenül sok óra maradt el minden tárgyból mondjuk.. szóval azt viszont sosem fogom megérteni, hogy miért kell minden egyes elmaradt órában becsoszogni a biosz tanárnak és miért kell állandóan bioszozni.. ez a legszigorúbb tárgyunk, minden órán 6 ember ír és legalább egy felel szóban és direkt olyan kitekert kérdései vannak, hogy meg sem érted miről van szó, hiába tanulsz rá sokat.. szóval szerdán volt egy ilyen drága óra is. majd akkor egyik osztálytársam, aki 2 utcányira lakik tőlünk, kocsival ment suliba, engem abszolút nem izgat, ha reggel nem szólnak, hogy amúgy kocsival megyünk, de délután bánt kicsit. főleg, hogy a gimi és az otthonunk közt van egy laza 50 perces buszút és a szerda olyan, hogy majdnem másfél órát kell várnom az órák után a buszra. szóval igen, kicsit elszomorít, amikor hiába nem jönnek sokat kocsival sose szólnak. és ma ez a srác szépen haza is húzott, mint a vadliba és eszébe se jutott, hogy amúgy haza tudna vinni. a másik ide valósi fiú is csinált ilyet amúgy, ezért volt itt néha most többesszám.
akkor voltam MR-en múlt héten és extrém hamar megjött az eredmény. a jobb térdem és lábfejem nézték meg, mert már vagy több, mint egy hónapja nagyon rossz állapotban van. nem bír el, nem tudok vele rendesen menni, volt, hogy ki volt egyenesítve, amikor álltam és kidobott a lábam, meg összecsuklott. elmentem vele orvoshoz és mondta, hogy ez meg az nem stimmel vele, kaptam vitamint és gyógyszert rá és mondta, hogy nincsen benne víz. na az eredmény szerint mindkét helyen van víz.. kedden megyek vissza és már kíváncsi vagyok mi lesz ebből..
és ezzel elérkeztünk a következőhöz. van pár osztálytársam, akik nem jönnek, ha doli van. itt vagyunk 18+ -osan és még mindig megy ez a dedó. mert nem arról van szó, hogy egyszer nem jövök, mert nem tudtam készülni. nem. egy olyan lányról van szó főként, aki szabályosan fut haza minden egyes nap, menekül innen haza, állítólag szociális fóbiája van.. szóval sosem megy sehova, még osztállyal sem, még családdal sem és ha doli van nem jön. de nagyon feltűnő a dolog. és ez nagyon idegesítő, ilyenkor meg rászáll pár emberre és kiszipolyozza a doli kérdéseit, azokat meg bemagolja. és minden egyes dolgozatnál ez van, nem volt ez kivétel a tegnapi törinél sem, ma meg jött. jó mindegy, van egy barátnőm, akit szintén idegesít ez és erre ő meg ugyanezt csinálta az ő fakja miatt. amúgy meg vicces, de nem írták meg a dolit, mondván ő hiányzott én meg tudtam, hogy ez fog történni. várható volt.
és sajnos az utóbbi időben annyi negatív dolog történt, hogy szintén sajnos rászoktam a káromkodásra, ami nagyon zavar és szeretnék rajta változtatni, meg a kedvem sem túl jó mostanság. meg hiába mesélek annak a lánynak, akit az előbb is említettem,szinte nem is reagál semmit, meg sem hatja, amit mondok, mintha nem is figyelne és ez engem mind nagyon zavar.. bezzeg, ha neki kell valami, akkor nekem rögtön ugranom kell, még úgy is, hogy nagyon nem vagyok otthon, és ezt neki tudnia is kéne, mert amúgy mondtam neki, hogy most épp vezetek, lovagolni vagyok vagy bármi más..ma épp másik barátaimmal beszéltünk és ő majdnem kiakadt, hogy nem figyelek rá..
de ezek után csak pozitív dolgok jönnek végre, szóval azért próbálok pozitív maradni kicsit.

még tegnap este láttam instán, hogy Leigh Bardugo, az egyik kedvenc írónőm novemberben közönségtalálkozót tart majd Budapesten, és úristen, i'm so excited azt tudtam, hogy az S&B forgatása miatt valamikor Magyarországra látogat, és reménykedtem is benne, hogy sikerül vele összefutnom Pesten, szóval a dedikálás és a meet & greet lehetősége miatt most virul a fejem rendesen. remélem, nem jön közbe semmi, és el is tudok menni rá *fingers crossed*

ismételten rant lesz, elnézést kérek miatta.
annyira elszomorít, amikor kiöntöd valakinek a szíved-lelked és egyszerűen csak elolvassa, vagy küld egy emojit-t és kész. vagy épp élőben nem mond rá semmit, vág egy arcot, vagy úgy csinál, mintha nem is hallotta volna.. bezzeg nekem meg rögtön vissza kell írni, különben üzenetekkel bombáz, vagy nyafog kicsit, hogy miért nem bírsz rá figyelni. épp átnéztem az anyagot a szünetben, amiből írtunk és közben ettem.. mondtam, hogy várjon picit, mert ez nagydoli és az előbb még azt mondta, hogy ráér az, amit akart. és nem mellesleg segítettem neki abból az anyagból a dolgozat közben.
pedig aztán én szülőknek szoktam panaszkodni, (meg ugye itt ) másoknak nem igazán, de ha mégis, akkor az nagyon ritkán történik meg, szóval így még rosszabb, ha így viselkednek velem.
és nem is muszáj olyan nagy lelkizésnek lennie, amit írok, ezt más dolgokkal is ugyanúgy el tudja egy-két ember játszani. kihasználva érzem magam, hiába nem mindig viselkedik velem így. ezzel csak jobban azt éri el, hogy még ennyi dolgot sem fogok elmondani neki. már lényegesen kevesebbet mondok el neki, mint szoktam, mert tudom, hogy úgyse figyelne rám és nem is venné komolyan, mint például a térdemet sem. rögtön nekiállt arról beszélni, hogy neki tánc után néha mennyire fájt a lába és hogy az mennyivel rosszabb volt.
nem állandóan ezt csinálja, de sajnos messze az alkalmak többségén ez van.

ez furcsán fog hangzani, de most először fordult elő életemben az, hogy nem kaphatom meg, azt akit igazán szeretek és ez nagyon rossz, illetve furcsa érzés is. mindketten próbáljuk magunkba ezt elfojtani és mással próbálunk boldogok lenni, pedig tudjuk mindketten, hogy csak együtt lennénk azok. de túlságosan makacsok és forrófejűek vagyunk mindketten, egyébként soha életemben nem voltam senki másba ennyire szerelmes, mint ebbe a fiúba. és én nem szeretek senki iránt egy cseppnyi érzelmet sem táplálni egyébként, nagyon furcsa ember vagyok és most először törték össze a szívem, pedig ez általában fordítva szokott lenni.
amúgy megint voltam tetováltatni és kezdek úgy kinézni, ahogy mindig is szerettem volna, már csak fogynom kéne, de ajj mindig éhes vagyok.

utálom a zh időszakot

Az utóbbi pár napban baromi elkeseredett vagyok/voltam. Múlt héten egy vénasszony úgy térden vágott a botjával a buszon, mert nem fért fel, hogy azóta sem nagyon tudok járni. Bosszant, hogy hiába van szünetem, nem mehetek el még sétálni sem. Ugyanis nem mintha eljárnék báhová is, mert ahhoz barátok is kellenének, ami nekem úgy nagyon nincs. Mindenki a barátaival csavarog, ami nekem több dolog miatt sem jön össze.
Olyan emberekben kell csalódnom, akiket a baráaimnak tartottam, ehhez képest folyton a pofámba hazudnak, majd engem állítanak bd bűnbaknak, én meg vagyok olyan hülye, hogy tényleg magamra vegyem a rágalmaikat. Mert of course ő sosem hibásak, csak én vagyok az, aki rosszindulatú. Nagyon nem tudom, mihez kezdjek magammal, mert úgy néz ki, rohadt tehetségtelen vagyok, amikor a másokkal való kommunikációra kerül a sor. És valahogy ebből már baromira elegem van.
Szerintem mára le is kapcsolom a netem, mert már unom, hogy én vagyok az, aki csak akkor jó, amikor más épp nem ér rá.

Sosem leszek már szerelmes. Régebben mindig akkor mondtam ezt, mikor egy fiú nagyon megbántott, és közben végig sejtettem, hogy azért lesz ez még így sem. De most... két éve szingli vagyok, és ezalatt azért akadtak szép számmal érdeklődők. Eleinte lekoptattam mindenkit. Aztán mikor kezdtem újra önmagam lenni, hajlandó voltam legalább megismerkedni a jelentkezőkkel, mielőtt ítélkeztem. Aztán az utóbbi fél évben már másodjára fordul elő, hogy megismerek valakit, aki jó lenne: van érzelmi intelligenciája, jókat tudunk beszélgetni, sok közös van bennünk, értjük egymást, helyes is az illető. De valami hiányzik. Az első ilyen fiút végül ejtettem, nem jöttünk össze, és az aktuális versenyzővel is valószínűleg ez lesz.
És nem tudom, mi bajom van. Minden megvan ezekben a srácokban amire vágyhatok, de nem tudom elképzelni, hogy járjunk. Még emlékszem, hogy odavoltam az előző barátaimért, milyen volt, mikor valaki úgy megdobogtatta a szívem. Aztán jól összetörték. Ezek a fiúk nem törnék össze, de félek én nagyon megbántanám őket, és nem merek ezzel kísérletezni, mert ráadásul a baráti társaság is közös. És tényleg félek, hogy már sosem fogok tudni beleszeretni valakibe, mert ha az említettekkel nem megy, akkor kivel fog?

b*zdmeg...
my whole week

Durva, hogy mennyire haldoklik a oldal.
És az is, hogy én még továbbra is itt vagyok.

szeretnék már végre valami pozitív dolgot is, de hónapok óta csak a negatívak jutnak és ez kezd már nagyon fárasztó lenni, minden értelemben és téren. régen sokkal pozitívabb voltam meg a kedvem is messze jobb volt, és múltkor is mondtam, hogy ennyi rossz után csak jó jön végre, de eddig ez még nagyon nem jött össze. szóval, sajnos egy újabb rant, elnézést kérek. tényleg.
senki sem hallgat meg és ki kell engednem egyszerűen
annyi emberben csalódtam már megint a héten...
egyik nap prezit kellett bemutatni, amit párokban kellett elkészíteni. a lány, akivel én csináltam szinte semmit sem csinált, amit meg igen, abban meg köszönet nem volt. kedden kellett volna bemutatni (amikor is nekem már 2. hete kész volt) de a lány arra nem vette a fáradtságot, hogy legalább átpörgesse és belenézzen. és azt mondta, hogy nem volt rá ideje. én alapjáraton nem vagyok ideges típus és elég nehéz engem felhúzni, de ő nagyon közel volt hozzá. nyílt titok, hogy ő sosem megy sehova és nem csinál semmit. ez most nem volt túl szép, sajnos tudom, de ezzel szemben nekem a szünetben egy csepp időm se volt pihenésre, állandóan ide meg oda rohangáltam, vezetni voltam, ami kapásból minimum fél napos dolog és ez volt 3x, ha netalántán volt egy kicsi kis időm, akkor meg tanultam. 3 OKTV-re készültem, kötelezőket olvastam, közel 24 oldalt tanultam faktra, és még volt egy töri is, ami akkor még 55 oldalas volt, de az egy külön történet. szóval volt ennyi minden úgy, hogy minden reggel 6-7 óra körül keltem fel és nagyjából volt csak meg a napi 8 óra alvás. úgyhogy már ezen a ponton felszaladt a szemöldököm. de nem voltam vele bunkó, csak kértem, hogy akkor mondja meg, hogy mit csináljunk. mert nekem kész a prezi és nem fogom azt mondani, hogy nincs kész. akkor, hogy rövidre vegyem a dolgot, a tanár számon kérően nézett ránk és végül egy "majdnem kész"-szel zártuk le a dolgot. és a lánynak eszébe sem jutott tőlem elnézést kérni, pedig azért szerintem minimum közeli dolog lett volna.
akkor pár nappal később bemutattuk, és valami észveszejtően kínos volt. a tanárnő végig azt mondogatta, hogy "éljük ki magunkat, legyünk magabiztosak, ugrándozzunk (!!) meg mutogassunk ne olvassunk" és társai. és mivel egy 20+ diából álló preziről van szó, ami bár nincs csurig írva, de nem igazán volt arra időm, hogy pont ezt tanulgassam. végre túlestünk rajta és odajött hozzánk a tanárnő és annyiszor elmondta, hogy jaj, milyen kis ügyesek voltunk, kell ide bátorság, meg nem kéne olvasni, de különben nagyon ügyesek voltunk meg szép munka. csakhogy. következő nap olyanokat hallok vissza a másik csoporttól.. a nő állítólag szépen kibeszélt minket és csak negatív dolgokat mondott rólunk, közölte, hogy csapnivaló munka volt meg az a produkció ráébresztette, hogy szigorúbban kéne minket fognia. az, hogy kibeszélt minket az egy dolog,csak akkor minek jött oda hozzánk óra után dicsérni, ha közben mégis első adandó alkalommal így beszél rólunk a hátunk mögött? nem esett túl jól mit ne mondjak..
a másik ilyen eset meg a tesi tanárommal volt. már régebben meséltem, hogy nem oké valami a térdemmel. nos, az orvosomnál voltam múltkor és ha 6-szor nem mondta el, hogy a lábfejemet meg kell műteni, akkor egyszer sem. ettől már amúgy most nagyon félek, hiába nem sürgős a dolog, csak mégis a hideg futkos tőle a hátamon. és a térdem csak rosszabb lett és valami 4 hónapos gyógyulási időt saccol, ha nem többet, ami nem éppen biztató. és kaptam felmentést futás, guggolás meg ugrás alól. meg is mutattam a tanárnak, aki meg közölte, hogy "jó, hogy mi ilyent nem csinálunk" mondattal elküldött, hogy én is "kocogjam le" a köröket... későbbiekben dolgozom szépen, olyant is csinálok, amit papír szerint amúgy nagyon nem lehetne és egyszer úgy roppant meg a térdem, hogy rendesen bepánikoltam, mert pillanatokig nem tudtam mozdítani. utána meg sántítottam egész nap
és az utolsó, amit leírok (van még bőven több is, de elég lesz a mai oversharing-ből ). kezdem azt hinni, hogy én többre értékelem a barátságom az egyik legjobb barátnőmmel, mint ő. tudta jól, hogy már megint a térdem miatt megyek orvoshoz, de abszolút nem érdeklődik, olyan meg viszont igen, akivel nem is olyan közeli a kapcsolatom. ha mesélek, legyen az pozitív vagy negatív nem is figyel rám, volt úgy a héten, hogy rám nézett, majd fogta magát hátrafordult és nekiállt beszélni a mögöttünk ülőkkel. sosem érdeklődik, hogy mi volt velem, hogy van a lábam vagy úgy bármiről is. és egyszerűen már tényleg azon a ponton vagyok, hogy a személyes dolgokról nem is akarok beszélni vele, mert egyszerűen nem tudok. de ha neki kell valami, akkor meg állandóan üzenetekkel bombáz engem több appon is... és kapom a komoly szemrehányásokat, amikor nem írok neki vissza rögtön.
és egyszerűen nem tudom már, szeretnék egy jó időszakot végre ahol, hiába nem vagyok sírós, nincs állandó sírhatnékom, és úgy ha nem is minden, de legalább a dolgok nagy része összejön és nekem kedvez :c

Mikor a legjobb barátaid olyan dolgokat mondanak/írnak/csinálnak, amiért legszívesebben üvöltve kiosztanád őket, de nem teheted meg, mert te lennél a rossz. Ja, és egyre jobban utálok csapatban dolgozni, mert mindig én csinálom a munka 99%-át, a többiek meg összecsapják vagy kimásolják, holott a tanár direkt mondta, hogy azt nem szabad, szóval még azt is írhatom át, a szerkesztés és a nyomtatás mellett. Még jó, hogy a diplomamunkát nem velük kell csinálnom. Alapvetően nagyon türelmes ember vagyok, rengeteget le tudok nyelni, de kezdenek egyre idegesítőbbek lenni. Emellett az utóbbi időben szinte mindenkinek én vagyok a lelkiszemetese, amit alapban nem bánok, de egy idő után már sok. Főleg, hogy mindeközben nyolcvanezer tárgyra kell tanulnom, beadandót írnom. Én meg konkrétan az egyetlen "normális" legjobb barátnőmnek panaszkodom, mert már nem bírom magamban tartani - aki így ideges lesz, mert én is az vagyok; de mivel megígértem neki, hogy nem tartok magamban többet semmit, mert nem lesz jó vége, muszáj elmondanom neki a dolgokat.
Szóval ja. Imádom őket, de néha elküldeném őket melegebb helyekre.