Ma éppen mivel van tele a tököd?

Kész idegroncs vagyok, mindjárt elsírom magam. Utálom már az egész iskolát, már csak három hét van hátra, de ebbe belepasszíroztak még legalább nyolc témazárót és két vizsgát. Szinte minden tantárgyból rontottam, ami azért is jó, mert ezek a jegyek már számítani fognak jövőre. Egyre jobban szorongok, jövő héten mehetek is orvoshoz, mert ez már nem normális. A napom megkoronázása pedig az volt, amikor megláttam a fiút, aki évek óta tetszik, az évfolyamtársammal enyelegni. Hát így tudtam meg, hogy járnak. Most itt ülök a szobámban és azon gondolkozom, miért vagyok ilyen szerencsétlen...

Május második fele van, és olyan érzésem van, mintha még január lenne. Nem az időjárás miatt, hanem mert természetesen most van a legnagyobb hajtás a suliban, most érzem a legrosszabbul magam, és egyáltalán nem érzem a nyár és a szabadság érzésének közeledtét. Tavaly ilyenkor már esküszöm olyan boldog voltam, persze nem is volt hova hajtani, meg voltak barátaim és szabadidőm satöbbi
De ugyanakkor valahol nem is akarom, hogy elkezdődjön a nyár, mert:
1. A bőröm egyszerűen gusztustalanul néz ki a testem minden pontján (rendellenesség, nem tudom befejezni a bőröm szétbarmolását, és a folyamatos stressz nem segít), és már pulcsi nélkül alig tudok létezni, hát még valami lenge nyári topban, ne adj isten fürdőruhában...
2. Szorosabbra kéne fűznöm a köteléket ezzel a fiúval még mielőtt két és fél hónapig nem látjuk egymást. Már pedig ha így marad, tuti nem fogjuk, hiszen ebben a bizonytalan állapotban* kettesben elmenni valahova vele nem lenne más, csak szorongás (suliban ránézni is alig merek). Viszont alig tehetek valamit, mert annyira nincs időm és maradék energiám a tanulás mellett.
Ez nem off, mert ezt is ki kell nyafognom magamból: *Aki véletlenül olvasta az előző hozzászólásomat itt, az tudhatja. Annyi a sztori, hogy egyértelműen kölcsönösen "kedveljük" egymást, és mondjuk minden második nap hosszú órákat beszélünk fb-n, és ott már annyi mindent elmondtam neki, hogy már biztos nem fordulhatok vissza. Viszont élőben nagyon szorongok, ezért alig tudok hozzászólni. Ezt már mondtam neki párszor, de nem vagyok benne biztos, hogy átérzi, és betegre aggódom magam, hogy akármelyik pillanatban feladja, és nem is érdeklem többet. Pedig itt a kettősség, hogy nekem kell valaki, akire támaszkodhatok, amikor sz*rul érzem magam (mindig), viszont lehet, hogy akármennyire is a legjobb fiú, akivel valaha beszéltem, egyszer elege lesz belőlem (mert már megmutattam neki párszor az idegroncs oldalamat is). Annyira szeretem, és olyan nehéz átlépni azt a bizonyos pontot, és lehet, hogy még hosszú hónapokba telik, de most már tényleg nincs visszaút...

Hasonló szituáció történt velem is pár éve. Az illető mellékesen érdeklődött, hogy nem fogják-e megverni a helyszínen, mivel nem fekete pólóban van. :'D

Azzal, hogy átjöttem a barátomhoz és megint egész nap csak játszik(world of warcraft). Amikor főztünk akkor is megcsinála a munka kisebbik részét és otthagyott a konyhában, hogy tudjon játszani.
Nem ez az első eset, hogy ezt csinálja és nagyon kezdem unni. Ha játszik akkor beszélgetni sem lehet vele mert vagy üvölt valami zene vagy csak egyszavas válaszokat ad vagy "jah aham tényleg nagyon jó" kategóriájú mondatokat. Most is itt ülök az ágyon és a hócsukám tele van mert ha kaja/üdítő/zsepi/cigi vagy akármi más kell neki akkor eszébe jutok, de amúgy felém sem néz. Ha meg szóvá teszem ezt akkor én vagyok a szemét mert neki ez most kell(hogy játszon) meg hű meg ha és milyen gonosz vagyok.
Kezd elegem lenni belőle. Mindig annyira örülök, hogy átjöhetek mert messze lakunk egymástól és sulin kívül csak havonta egy hétvégét tudunk együtt tölteni(ingázók vagyunk). Átjövök és semmi. Beül a gép elé és ennyi.
És akkor még nem is említettem, hogy szakmai suliba járok ezért nyáron (ha jól tudom) 80 óra szakmai gyakorlatot kell teljesítenem mert ha nem csinálom meg akkor bukok szakmából. Ez még nem is lenne baj mert legalább a "nagy világban" is tanulhatnám a szakmám nem csak az iskolában. Igen ám, de a suli csak két héttel a jelentkezési határidő vége előtt szólt. Az évfolyamunk háromnegyedének nincs hová mennie gyakorlatra és még csak segíteni sem tudnak/akarnak helyet találni...

Eddig nem foglalkoztam vele különösképpen, mivel nem érintett a dolog, de most eléggé tele van a hócipőm. Végre elégedetten mentettem el a profilomat, a sok keresgélés/válogatás meghozta az eredményt. Erre másnap meglátom egy profilon (nem érdekel, leírom a nevét), egy kedves Ciara. nevű felhasználó profilján ugyanazt a két sorelválasztót és feliratot, amiért előző nap annyit kutattam. Biztos nem véletlen az egybeesés. 2 ugyanolyan dolog, ami az én oldalamon is megtalálható..
Ami a legjobb, hogy nem is az zavar, hogy lopott, hanem, hogy mit érezhetett, mikor egyszerűen az én profilomról lementett képeket, majd minden lelkiismeretfurdalás nélkül beillesztette a sajátjának. Mert szerintem ez a legszánalmasabb, mivel semennyi kreativitás sem szorult belé.
Itt kidühöngtem magamat, elég is lesz mára.

Bocsi az offért, de ez tényleg olyan fhúúúúúúú

Anyukámat megtanítottam cigit tölteni, ez még oké. De mindig kint hagyja a dohányt a tálcán, amin tölt. Én meg már vagy ötször elmagyaráztam neki, hogy ne hagyja kint, mert elszárad, és olyan lesz, mint a fűrészpor, és pazarlás is. Erre mindig mondja, hogy ja oké. Aztán fél órával később látom, hogy ott egy egész szalmakazal a tálcán. Aztán boríthatom az egészet a kukába, mert használhatatlan. Mert nem képes visszakotorni azt a hangyafsznyi dohányt a zacskóba, nem, keletkezzen belőle egy egész hangyaboly. Amit aztán ott hagy, hogy hadd éldegéljen, mert később se tölti bele semmibe, hanem az ott szerinte jó helyen van az idők végezetéig. De legalább akkor, ha ezt csinálja, ne mondaná a hegyibeszédem után, hogy oké! Hanem hogy kussolj kölyök, én kint hagyom mer az úgy yolo meg mittudomén. Asdfdstwftqftw

Mindent elrontottam. Mindent....
Egy utolsó szerencsétlen vagyok. A világ legjobb férfiával való kapcsolatom az összeomlás szélén egyensúlyozik.
Múltkor panaszkodtam, hogy mindig csak játszik. Igazából mindent én rontottam el. Az első kapcsolatom. A buta, makacs és büszke fejemmel sosem hallgattam rá mikor a kapcsolatunk jobbátételéért kellett küzdenie velem(!!!). Még csak nem is az, hogy valaki "külsős" miatt kellett leülnünk beszélni vagy hasonlók. Nem. Minden miattam volt. Én voltam a "veszélyforrás", az éretlen, a gyerekes. Mikor rájöttem a dolgokra már túl késő volt. Azóta (kb. 2 hónapja) küzdök a kapcsolatunkért. Azt mondta, idézem "kb. 70%-ra kiszerettem belőled". Azt mondta, hogy vannak pillanatok mikor úgy érzi, hogy szeret de ezek pár perc után elillannak. Már kettesben lenni sem akar velem(igen úgy, pedig készen állok rá).
Most itt fekszem. Nem kapok levegőt, alig látok a könnyeimtől, úgy ver a szívem mintha lefutottam volna a maratont, izzadok, fáj a fejem, hányingerem van és csak menekülni akarok. El innen. Akármerre nézek csak a sötétséget látom...
Mindent elrontottam...

Egy csomó órát elpazaroltam, a drámát tanulgattam. Ma vissza is mondtam mindent, szóról szóra a tanárnőnek, pont úgy, ahogyan a füzetbe volt leírva. Erre kaptam rá egy hármast, mert "nem fejeztem be a mondatokat"... Leírhatatlan haragot érzek.
Másik meg, beírt előre egy négyest, mert kitalálta, hogy verset kell mondanom.. Hát most komolyan...

Az angoltanárom elmehet a fenébe, egyszerűen le lehet olvasni a képéről hogy imád kicseszni velem.

A földrajz tanárim , dögöljön meg,hogy egy egész leckéből feleltetni akar csak h ne bukjak meg , nem is állok bukásra

Phuuu, olyan nyomorék emberekkel járok egy iskolába, hogy az nem igaz. Annyira fel tudnak baszni. Meg még hozzáadódik az idióta matektanárom, akinek az értelmi szintje kb -5-ös

Azzal, hogy ma már vagy ötödszörre kapom meg ugyanazt az értelmetlen körlevelet, aminek semmi valóságalapja nincs - mondjuk melyiknek van? Nem érdekel, hogy "Teresa Figaldo mit fog velem tenni", hiszen a körlevelek szerint már tízszer meg kellett volna halnom. Hülyeség az egész, a legrosszabb pedig az, hogy vannak emberek, akik igenis hisznek ezekben a szarokban.

Oké, az utóbbi pár napban nincs túl jó kedvem, kissé bezárkóztam, magányosnak érzem magam, és a szokásos, de most olyan édes kis üzenetet kaptam Facebook-on, hogy megrugdosnám a feladóját:
Srác: Mire jó ez hm?
Én: Mi?
Srác: Az hogy ilyen vagy
Én: Sz*r kedvem van, bocsi... Többször nem fordul elő
Srác: Neked mindig az van
Szóval hűamindenit, köszönöm szépen, igazán drága emberek vannak körülöttem. Repesnem kéne a boldogságtól, mert megvan mindkét kezem és lábam, és mert úgy egyáltalán élek, és van fedél a fejem felett... Örülnöm kéne ennek, és nem szabadna, hogy rossz kedvem legyen, vagy én nem tudom... De bocsi, hogy emberből vagyok, vannak érzéseim, és szükségem van barátokra. Bocsi, hogy nem vagyok mindig boldog, bocsi, hogy néha percek alatt át tudok állni normálisból idegbeteggé. Ja, és azért is bocsánatot kérek, mikor 0 életkedvvel nincs kedvem vigyorgó szmájlikat írni. Bocsi, hogy unom a színészkedést és a színlelést.

Na lássuk csak...
1. Én miért nem tudok hármasnál jobb földrajz TZ-t írni, amikor a belem is kitanulom? Jó, mondjuk így is megvan a hármas év végén, de azt hittem, ez jobban ment... én mindig mindenért magamat hibáztatom, de tényleg kezdem azt gondolni, hogy a tanárban van a hiba, mivel az egész osztálynak tragikusak a jegyei. És akkor még folyamatosan piszkál is minket. "Maguk nem C osztályosok [matek szak]? Talán használhatnák a logikájukat..." "Ezt tudniuk kell, már ha nem tombolán nyerték az általános iskolai bizonyítványukat." "Maguk még soha nem hallottak olyanról, hogy *idegen szakkifejezés egy jelentéktelen felszínformáló jelenségre*?" "Ahogy így a teremdekorációból elnézem, nem túl intelligensek." Most nézem csak, hogy a két jó jegyemet nem is TZ-nek, hanem sima dolgozatnak írta be a naplóba, vagyis nem három jegyet fognak érni az átlagnál, csak egyet. Remek, akkor lehet, még sincs meg a hármas...
2. A barátnőim a régi osztályomból vagy egy hete megállás nélkül problémáznak a facebookos mindenféle csetcsoportjainkban ugyanarról a témáról. Semmi nem történt igazából, csak annyi, hogy egyik barátosnénkkel nem maradtunk annyira közel, eltávolodtunk egymástól év vége után és nem nagyon találkoztunk vagy beszéltünk - ennyi. Viszont ő meg irigységből - hogy én meg másik három lány milyen jól megvagyunk - letiltott minket fb-n (wow! csak azt ne!). Na most ez volt múlt októberben. És most, egy közelgő találkozó miatt, ahová őt is meg akarták hívni, már megint megy a drámázás, hogy ki kezdett el utálni kit, és ki mennyire meg van sértődve. És természetesen én vagyok a békítőangyal, aki mindkét "oldallal" jóban van, de őszintén, semmi energiám nem maradt erre, oldják meg maguknak. És nem akarok elmenni a találkára sem, úgyis csak lemennék idegbetegbe a feszült légkör miatt.
3. Minden nap elteltével egyre jobban félek, hogy a "fiúm" elveszti a türelmét (mert a szorongás miatt alig tudok vele élőben kommunikálni, és nem haladunk sehova, holott mindketten tudjuk, mi a cél, csak nem mondjuk ki), csak úgy feladja, és itt hagy, pont mikor már lenne valakim, akire számíthatok. És ez biztos csak paranoia, mert nem adja föl! De azt biztos nem tudja, hogy nekem mennyi mindent kell leküzdenem magamban, de én sem adom föl... Olyan jó lenne már végre elmondani az egészet neki, de azt csak élőben tudnám, és pont itt a probléma. De ha már egyszer ott vagyok, hogy kettesben maradok vele, és összeszedem magam, és végre megbeszéljük, akkor onnan már nincs ez a probléma, csak a két kimenetel. Csak nehogy a rosszabbik kimenetel legyen, mert akkor nem tudom, mihez kezdek.
Ja, és a legjobb lenne, ha ezt a következő két hétben össze tudnánk hozni, mielőtt egy hónapig megint csak írogathatunk.
Annyira idegesít, hogy ilyen sebezhetővé tettem magam ezzel a dologgal. Először történik meg, hogy valaki kedvel, és én egyből mindent elmondok neki, hozzáláncolom magam érzelmileg, és beleélem magam. Aztán fáj rádöbbenni, hogy igazából semmi sem garantált és akármikor leléphet. Komolyan, olyan naív vagyok...

Most éppen egyik kedves barátommal.
Ma akartam venni linót, tudtam, hogy neki is kell, ezért mondtam neki, hogy menjünk már akkor együtt, mert én eltévedek. Ez akkor oké volt.
Aztán hirtelen szenved, hogy jaj, de neki nincs bérlete.
Mondom akkor menjünk villamossal.
De jaaj, és ha pont akkor jön ellenőr akkor mi lesz.
Jól van bzdmg, akkor vegyünk holnap.

Éppen ezért én haza is jöttem, hogy oké akkor holnap veszek.
Erre írja most este, hogy vett linót, és hogy ha leszállok metrón ott van jobbra, stb.
Először is.... szopjon le. Másodszor: most hirtelen lett bérlete?
Inkább nem írok vissza neki semmit, mert még én lennék a f#sz. És még holnap a suliban az asztalt se boríthatom rá, és nem áshatom el a hátsó kertben, mert akkor is én leszek a rossz. :c

Nem tudom, miért nem dönthetek én, miért akar minden áron anyám beleszólni a dolgaimba. Mondtam neki, hogy most hétvégén nem megyek el apuhoz, mert tanulnom kell a szóbelire, és ha apunál vagyok, nem tudok öcsi miatt, meg különben is, miért mennék fel apuhoz, ha tanulnom kell? Erre közölte velem, hogy "de, elmész", én meg mondtam, hogy nem, nem megyek. Ezután a következő párbeszéd zajlott le köztünk:
Anya: Te nekem ne feleseljél, én vagyok az anyád!
Én: De tanulnom kell.
Anya: Van ott egy csomó szoba, majd külön mész.
Én: De akkor miért megyek apuhoz, ha nem lehetek vele? Nem mindegy?
Anya: Nem érdekel, felmész!
Én: Tök jó, hogy elmúltam 18, és erről nem dönthetek.
Anya: Ez nem így megy. Azt mondtam, hogy mész, akkor mész!
Én: Ja, hogy így megy?
Ezzel bejöttem a szobámba... Nem értem ezt. Ha bármi probléma van, ha anyu összebalhézik a barátjával, ha ki van akadva mamáékra, vagy ha nem tudja befizetni a számlát... Mindent velem beszél meg. Mindig tőlem vár tanácsot. Felnőttként kezel, felnőttebbként, mint ami egyáltalán várható egy 18 évestől. De olyan helyzetekben, mint, hogy megyek-e apuhoz, nem enged dönteni. Nem érti meg, hogy tanulnom kell. Az öcsém mellett nem lehet. Csak akkor tudok tanulni, mikor anyu dolgozik, a barátja dolgozik - vagy alszik -, és öcsi suliban van... Előre tudtam, hogy balhé lesz, ha közlöm vele, hogy nem megyek át most apuhoz, de mertem remélni, hogy kicsit jobban meg fogja érteni, hogy érvekkel lehet hatni rá. Hát nem, mert amint kimondtam, hogy "nem megyek", már nekiállt üvölteni velem.

A töri tanárnőmmel...60 fölött van és rám pikkel..lefeleltem belöle tök jól,erre ő:"majdnem 2",aha..köszi..

Szerintem nem csak én tartom felháborítónak a mai gyerekek viselkedését. Sétálok a városban és rengeteg olyat látok, hogy ilyen 3-4 éves sz.rok úgy beszélnek az anyjukkal, mintha a kutyájuk lenne. De tényleg, hisztiznek, vagdalóznak, köpködnek és ordítanak torkuk szakadtából, de olyanokat, hogy hülye vagy, hagyjál már. A saját anyjukra! Ez még az enyhébb verzió, de én már ezért is akkora pofont lehúznék a gyereknek. És az a legjobb, hogy az anyukák reakciója általában a következő: "Jól van kicsim, nyugodj meg, nincs semmi baj, mindjárt megyünk fagyizni/játszótérre stb." Utána meg elkezdenek panaszkodni, hogy mennyire neveletlen gyerekük van. MERT NEM KÉNE NEKIK MINDENT MEGENGEDNI, B.SZKI! Jó, nem azt mondom, hogy verje a gyereket, de néhány esetben nagyon ráférne némelyikre. A másik a 7-8 évesek. Ebben tapasztalt vagyok, mert az öcsém is ebbe a korosztályba tartozik. Elmegy iskolába, hazajön és úgy beszél, hogy még egy huszonéves ember is megirigyelné. A múltkor véletlen fejbe vágtam, mire az volt a reakció: "A f.szszopó k.rva any.dat, b.szd meg." Értelemszerűen a következő fejbe vágásom már nem véletlen volt. Én ennyi idősen elszégyelltem magam, ha azt mondtam, hogy "hülye vagy". Ennyi idősen még fogalmam nem volt róla, hogy mi az a szex, ezek meg már azt fújják, hogy hogy megd.gnák ezt, meg azt. 7 évesen telefonom sem volt, most már az első évfolyam felének van. MINEK? Olvasni is alig tudnak, akkor minek a telefon? És végül a 13-tól 20-ig terjedő korosztály. Van egy ismerősöm 15 éves lesz nemsokára. Az anyja 50.000 Ft-tal küldte el ruhát vásárolni, megvan neki mindene, amit csak szeretne, mond valamit, aztán azt már meg is kapja, erre nekiáll körzővel vagdosni a kezét, mert unatkozik. Jó dolgában nem tudja, mit csináljon, vagy mi a f.szom!? Mindegyik depressziós vagy éppen pale, grunge -a legjobb esetben mindegyik egyszerre- és olyan k.rva menőnek érzik magukat. Cigiznek, drogoznak, isznak, szexelnek, aztán jó ha az életkoruk eléri a 15-öt... Aztán ugrunk még, és itt vannak a 18-20 évesek, akik szintén isznak, szexelnek stb, és már most úgy néznek ki, mintha legalább 30 évesek lennének. Nem akarok senkinek sem papolni, de tényleg ennyire el kell b.szni az életet már ilyen fiatalon? A 4-8 éves korosztályból is mi lesz? Alig találni köztük normálisat. Elcseszett egy világban élünk, nem tudom, miért csodálkoznak, hogy 30-40 évvel előbb akartam születni... Minden generációnak megvan a maga hibája, de régen legalább nem történt minden ilyen gyorsan...

Belepnek a szúnyogok